Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (II.)

is ott laktunk, amikor ti születtetek. Egy kamra is volt itt, pincével. A konyha mögött meg egy leeresztő (fészer) volt, abban volt az öregattyáék tehene. Két nagy piros lovuk volt, meg egy tehenük. A tehén karácsonykor ellett, meg is lett a borjú szépen, öregattya állandóan ott ült mellette, vigyázta még éjszaka is. De egyszer kiment valahová, egészen rövid időre, és a tehén azalatt rálépett a borjúra, úgyhogy az megdöglött. Nagy baj volt az nagyon, öregmamától biztosan volt mit hallgatnia, hogy miért hagyta ott a borjút..

A nagyszületm tipikus parasztok voltak, erkölcsük a munka, törvényük a föld. Valójában akkor lettek a ház gazdái, mert Berta nénémék rövidesen elköltöztek az apjához, Duba Andráshoz lakni, s a nagyszüleim a hátsó szobát foglalták el a dédapámmal együtt, az első szoba pedig tisztaszoba, elsőház lett. A borjú elvesztése nagy csapást jelentett, mert üszőborjú volt, és anyjával együtt a jövendő állatállomány alapja lett volna. De elpusztult, pedig ritkán fordul elő ilyen baleset, különösen ha annyira vigyáznak a kisborjúra, mint a nagyapám. Talán heteikig hallgatta miatta a szemrehányásokat. Kevés élő emlékem maradt Öregattyáról: nagy, erős ember volt, és egy világ- háborús szerb golyó miatt kissé bicegett a bál lábára. Legénykori barátja, Nagy Sándor bácsi, aki pásztorember volt, mesélte róla, hogy a nagyapám nagyon erős ember volt: „Amikor a kocsmában verekedtek, ő csak a verekedők közé állt, széttette a kezét, és a verekedésnek vége lett...“ Békés természetű és igazságszerető ember volt Öregattya. Egy megsárgult, régi fényképen a kaszárnya udvarán a század közepén áll, ott, ahová a legsudárabbakat, a szálfatermetűeket állították, hogy az embersorok a kép szélei felé lejtsenek. Egy másik képen, ugyancsak bakaruhában, nagyanyám mellett áll, és egy fejjel magasabb tőle, pedig Öregmama szikár, magas asszony volt. Tudom a nagyapámról, hogy a nagy ereje és szorgalma mellett még ügyes mesterember is volt, értett a fafaragáshoz, mindenféle szerszámot és szerkezetet vagy épületelemet elkészített, amire a gazdaságnak szüksége volt. Famegmunkáló szerszámok és gyalupad maradtak utána, amikor 1939-ben, éppen csak az öregedés első lépcsőfokán — nem volt hatvanéves — meghalt. Gyilkos belső fájdalmait szó nélkül, a gyalupadra borulva szenvedte át, műtét után halt meg, ma sem tudjuk, miben; a súlyos gyomorműtét látszólag sikerült, de haza készülve állapota váratlanul rosszabbodott, s meghalt. Olyan parasztember volt, aki Izig-vérig a természet embere, szívós munkával szerzi meg magának a szabadabb életet biztosító földet, állatot nevel, halmozza munkája eredményét, mint a tőkés a pénzét, azzal a különbséggel, hogy neki minden apró gyarapodásért verejtékesen meg kell dolgoznia. A természettel való kapcsolata szoros és gyümölcsöző, de annak az árán gyümölcsöző, hogy a gazda hasonul a természethez, és nem harcol ellene, inkább alkalmazkodik hozzá, beolvad. Nagyapám az élelmes gazda gyakorlati tekintetével vizsgálta a természetet; gyakran hozott haza a szőlőből vagy az erdőből szabályosan görbülő ágakat, jó lesz görbebotnak, hosszú, egyenes husángokat dióverőnek, fiatal, görcstelen fatörzseket kapa- és vasvilla nyélnek, akácfa rönköket baltanyélnek, rövid hasábfákat gereblyefognak, meglátta őket a vízpartokon, a mezei csenderesekben és bozótos árkokban, kivágta és hazahozta. Világfelmérő figyelmét és értékelésének logikáját a gazdaság szükségletei és az előbbrejutást lehetővé tevő szempontok irányították. De még másképpen is munkált benne a természeti ember ösztöne; talán a faragómesteri formakészség ösztönzésére egyszer egy bunkóvégű, göcsörtös tölgyág csonkot hozott haza az erdőből, érdekes növésű, ijesztő bumerángot, mai faszobrász megdolgozná, simára faragná, néhol talán alakítaná egy kicsit, és nevet adna neki. Öregattya a szín egyik gerendájára akasztotta fel a bütykös csonkot, hogy kiszáradjon, és nem beszélt róla, mi szüksége rá. Ö meghalt, de a csonk még ma is ott lóg a gerendán, poros, mélabús, ráncos torzó, s én gondolkodhatom, hogy minek szánta a nagyapám. Titokzatos szerszámot, görbe szerkezetelemet akart belőle faragni, vagy valóban a torz formája kötötte le és mozgatta meg a képzeletét, s talán műtárgyat faragott volna belőle, amelynek semmi haszna az égvilágon azon kívül, hogy meghökkentő formájával a természet szeszélyességét örökíti meg. Ez azonban csak feltevés róla, olyan lehetőség, amely nem is nagyon Illik a nagyapám portréjához, aki gazda volt, és tudomásom szerint nem ismerte a haszontalan, csak önmaguknak való tárgyak értékét.

Nagyanyámról több és pontosabb emlékem maradt. Egyenes termetű, szikár asz- szony, sötét hajú, fehér arcú. Arcbőre a legforróbb nyarakon sem barnult le, csak kissé