Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Duba Gyula: Petőfi
Duba Gyula Petőfi Gyermekkoromban az én parasztfalumban már nem voltak mesék. Nem éltek ismert, nagy mesélök, sem regősök vagy balladaénekesek. Józan, dolgos és szigorú világ volt ez a falu, s a képzelet játékaival és bűvös erejével szemben előnyben részesítette a puritán erkölcsöt és a realitást. Akár mesék nélkül is felnőhettem volna, ha nincsenek a könyvek, pontosabban Petőfi, még pontosabban népi hőskölteménye, a János vitéz. Még ma is vissza tudom idézni emlékezetembe a századeleji, népszerű kiadású Petőfi-kötet megsárgult lapjait és tollrajzalt. A patakban mosó Iluskát, a gonosz mostohát, a vándorútra induló Jancsit, a félelmetes óriásokat és lenge tündéreket, a temetőben gyűlésező boszorkányok szívszorító és hátborzongató vízióját, az élet vizéből kiemelkedő Iluskát. De ugyanígy visszacsengnek — egy emberöltő távolából is — a csodálatosan ölelkező verssorok, az ámulatra (késztető szóképek s a mese képzelet- gyújtó, gazdag fordulatai és belső emberi szépségei. A könyvre anyai nagyapámnál leltem, olvasni már tudtam, belefeledkeztem. Talán más ember lennék nélküle. Aki Petőfit egyszer útitársul elfogadta, azt többé nem hagyja el. Sokoldalú, hűséges barát, szeretni és gyűlölni, ábrándozni és forradalmat szítam egyaránt megtanít. Mert a szív és lélek költője ő, melyeknek heve határozott tettekben robban ki minduntalan. „Az én szívemet még a halál sem hűti meg. Temessetek el éjszakon, s ültessetek sírom mellé narancsfát; meglátjátok, hogy ott is virít, mert szívem megmelegíti a földet, melyben feküdni fog..— írta Kerényi Frigyesnek IX. úti levelében Bejéről. Igaza volt. Költészete világszerte melegíti a termőtalajt, melyben az elvetett versek megfogannak, a népek-nemzetek szívét és lelkét. S egyre inkább nyilvánvaló, hogy egyénisége a világ teljes képét tartalmazza, szinte maradéktalanul. Erre most döbbenünk rá, hogy ünnepeljük őt, s emlékét idézzük. S főleg azért, mert úgy ünnepeljük, ahogy egyedül méltó hozzá: a nép fiához és védelmezőjéhez, a nemzetközi forradalmárhoz, a világszabadság eszméjének magyar hirdetőjéhez. A költőhöz, akinek zsenijében a költészet minden történelmileg adott és jövőbe mutató lehetősége egyesült, hogy sokhúrú, tökéletes hangszerként játszva ámulatba ejtse a világot. Petőfi költészete témák és érzések, műfajok és nyelvi újítások gazdagsága. Korszerűsége időtálló, „modernsége“ bámulatra méltó. Még „elidegenedett“ — pesszimista — korszaka is volt (a Szalkszentmártonban, 1846. márc. 10-es előtt írott versei), szerencsére hamar „kiheverte“. Játékosságáról, humoráról már nem is szólok. Művészete világ- irodalmi rangú esztétikai újítások és társadalmi-etikai problémák hordozója. Napjaink újraértékelő felméréseinek a kereszttüzébe állítva alakját, megállapíthatjuk, hogy Petőfit kora — de korunk és talán minden koroknak is — minden kérdése foglalkoztatta: az egyén helye és szabadsága a társadalomban csakúgy, mint a költő elkötelezettsége nemzete és a haladás iránt, a nép és államhatalom viszonya mellett a nemzetek kapcsolata, a demokrácia ügyével párhuzamosan a technikai haladás és a közgondolkodás helyzete. Zsenijének bizonyítéka, hogy a maga számára felvetett kérdésekre ma is érvényes költői és gondolkodói válaszokat adott. Rövid életének egyetemessége páratlan, értékei történelemformálóak és pótolhatatlanok. Hálás utókor — ezért hajtunk előtte fejet.
