Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - Fülöp Antal: Hétvége
— Remélem, a maga férje. Szóval, akkor elfogadna egy szelet frissen sült halat? Ha igen, ezen a lépcsőn feljut a lakba. — Miért ne! — felelte a nő, fölment a lépcsőn, mikor elhaladt az oszlopból előmeredő fejsze mellett, mint a tüzes vasat, megérintette az ujja begyével, és azt mondta: — Juj, nem tudnák máshová tenni...! — Belépett a nyaralóba, Alfréd felugrott: — Meghívtak vacs ... — Már hallottam — mondta a nő, egy mozdulattal leintette Alfrédot; szőke haja a benzinlámpa pislogó fényében szinte lángra lobbant, cingár, aszott hátából kiálltak a lapockák, megállt a bungaló közepén, körülnézett és azt mondta: — Istenemre, csinos vityilló! — Messze környékről idetalálnak az éjjeli pillangók ... A lámpa körül vad szárnycsattogással verődtek a lepkék. — Engem úgy hívtak meg — mondta Alfréd, s megrándult az arca. — Már mondtam, hogy hallottam — felelte a nő. — Üljenek le, kedveskéim — szólalt meg Mária. — Amíg elkészítem a halat, kóstolják meg a konyakot. Márton, tölts nekem is, ma én is iszom ... — Ma én is megiszok egy pohárkával — mondta a nő. — Egy ilyen nap után ... — A nőknek ma különleges napjuk van? — mondta Márton. — Az — felelte a nő —, különleges. Bárcsak otthon maradtam volna ... — Ezt mondod? ... — szólalt meg Alfréd. — Talán valamit elmulasztottunk? . .. még helyre hozhatjuk ... Márton még két poharat tett az asztalra a nők részére, s ezt mondta: — Hát ez a zápor elintézte a vasárnapunkat. Jól elázhattak abban a sátorban — s közben figyelte a nő arcának minden rezdülését, de az a sátor szóra semmiféle meglepetést nem árult el, s Márton agyán átvillant, hogy: „Akkor mégis ez volt, nem amaz...“ — Igyunk! — mondta. — Ma nekem is ízlik. Mama, gyere, igyál te is velünk ... — Ügy van! Inni kell most! — kiáltott fel hirtelen Alfréd; falfehéren ült a? asztalnál, megfogta a poharát, s mielőtt a többiek hozzákoccinthatták volna magukét, egy- hajtásra kiitta a pálinkát; Márton észrevette, hogy a nő figyeli Alfrédot, s mikor a tekintetük találkozik, Alfréd elnyomja a rázkódást, az arca fehérből zöldes színűvé válik, de azért azt mondja: — Remek konyak. Kérnék még egy pohárkával... mert ha elszalasztottunk valamit, még helyre hozhatjuk, nehogy kárba menjen a vasárnapunk ... Márton mindezt látta, de azt már nem tudta, hogy a nő egy szempillantásnyi időre maga előtt látta, amint ott feküsznek egymás mellett Alfréddal a sátorban, az idő éjfél felé jár, ő talán csak egy perccel ezelőtt riadt fel álmából, azt hitte, Alfréd keltette föl, csendben várt, de a férfi meg se mozdult, karját a feje alá téve hanyatt feküdt a sátorban, s miközben ő érezte, hogy ismét elnyomja az álom, az álom és ébrenlét határán rádöbbent, hogy az előbb attól riadt fel, amitől Alfréd is nyitott szemmel fekszik mellette; érezte hogy ez az a pillanat, amikor az ember még a saját szülőanyjától is fél, tudata már félig a megsemmisülésbe süllyedt, de meg kellett szólalnia, hogy valamit eloszlasson a sátorban: — Te sem alszol? — mondta. — De alszok — hallotta még Alfréd válaszát. Aztán csak jóval később, amikor már mélyen aludt, ijedt meg attól, hogy elaludt, és hirtelen felült. Márton nem volt a sátorban! Ismét érezte azt a kényszerítő erőt, ami mindannyiszor utána hajtotta, de most — talán az álmosság miatt — ülve maradt, aztán le is feküdt, s közben felötlött benne a gondolat, ami már azelőtt is eljutott benne a gondolat határáig, de végiggondolni sosem merte: „És ha nem meri...“ Eltelt az első negyedóra, aztán a második, aztán a harmadik, aztán a negyedik, aztán még egy, ekkor kiugrott a sátorból, autóba ült, és végigrobogott a vízparton, le egészen a zátonyig, aztán megkerülte az erdőt, reflektoraival össze-vissza hasogatta az éjszakát, visszatért a sátorhoz, fölrakta a kocsira, aztán észrevette, hogy itt a lakban még világos van, és egyenest ide hajtott. Mindez egyetlen szempillantás alatt villant át a nő agyán, mert Alfréd még mindig csak ott tartott, hogy: — ... még egy pohárkával... mert ha elszalasztottunk valamit, még helyre hozhatjuk, nehogy kárba menjen a vasárnapunk... — és Márton is csak azt látta, hogy a nő előveszi a pénztárcáját, és azt mondja:
