Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - Fülöp Antal: Hétvége
— Adja el nekem ezt az üveg pálinkát. Maguk engem megvendégelnek hallal, én meg hadd vendégeljem meg magukat pálinkával —• s a pénzt ezzel belegyűrte Márton zsebébe, de már fogta is az üveget, és ismét teletöltötte Alfréd poharát. — Rajta! — mondta. Ezt mindnyájan látták, de azt megint csak senki sem tudta, hogy a nő most gondolatban autóba ülteti Alfrédot, s mikor azt mondja: — Rajta! —, megnyomja a gázpedált, s a kocsi mint egy musztáng, kétkerékre ágaskodva nekilódul, Alfréd elsápad, de egyetlen szót sem szól, meg se kapaszkodik, összeszorított fogakkal ül a nő mellett, az autó leírt egy kört, s közben úgy megközelítette a folyópart szegélyét, hogy alul látták a köveket. De a többiek csak azt látták, hogy Alfréd ezzel a pohárral is megissza, de a nő már megint teletölti a poharát, Mártonéba is tölt, aztán Alfrédra nézve azt mondja: — Akkor rajta! Abban a pillanatban,mikor Alfréd megint megfogta a poharát, az autó ismét nekirugaszkodott, leírt egy kört, de most úgy megközelítette a partszegélyt, hogy hallották, amint a hantok a vízbe toccsannak az autógumik nyomán, de Alfréd még most is elszántan ült, bámult előre, nem fogódzkodott meg. A többiek csak azt látták, hogy a nő most odahúzza a vizespoharat, azt tölti tele konyakkal, és azt mondja: — Hát akkor rajta! Gyerünk! . .. Ekkor Márton a tenyerével letakarta a saját poharát, és látta, hogy Alfréd tétova mozdulata, ahogy a pohár után nyúl, megbicsaklik, de aztán mégis megmarkolja, s olyan arckifejezéssel, mintha egy varangyos béka volna a kezében, a szájához viszi. De azt már megint nem látta senki, hogy a nő most teljesen szembefordítja a kocsit a folyóval, rátapos a gázpedálra, a motor felbődül, s miközben eszeveszett tempóban rohannak a szakadék felé, a nő félkézzel tartja a volánt, Alfréd arcát figyeli, a partszegély szédítő sebességgel közeledik feléjük, most tűnt el az első kerekek alatt, s ekkor végre Alfréd felkiáltott: — Állj meg! Nem bírom! Félek! ... De a többiek csak azt látták, hogy Alfréd a szájától visszateszi a poharat az asztalra, megrázkódik, és azt mondja: — Nekem nem szabad ... az idegeim ... „Ügy! Most hát a saját szemével láthatta, hogy mégsem meri... Soha nem is merte. Komédia volt az egész, amit eddig csinált. Egy élő halott komédiája, akit ugyan eddig a percig tisztelt, mert elhitte róla, hogy meg tudna halni egy hóbortért. De ez ... élni nem tud, meghalni meg nem mer. Te nyomorult! ...“ — gondolta a nő, elhúzta Alfréd elől a konyakkal telt vizespoharat, és félig kiitta. Alfréd láthatóan elkábult a három pohárka konyaktól, tétova, fátyolos tekintete egyszer csak megakadt Márton kezén, amint az a poharával játszott. — Micsoda kezek... — motyogta maga elé. — Micsoda kezek... Mondja, mit dolgozik maga? — kérdezte. — Én? — nevetett Márton —. Én csak egy egyszerű forrasztó vagyok. — És soha nem is akart más lenni, igaz? — Nem én! — mondta Márton. — Én mindig irigyeltem a forrasztókat — mondta Alfréd, az arca megrándult, már tökrészeg volt. — Az élettől kaptak két szép, nagy szőrös kezet, amivel nagyon jó forrasztók lehetnek ... érti, mit mondok? ... — Hát... mondta Alfréd. — Akkor most nagyon jól figyeljen — nota bene! A nő megvetően elhúzta a száját, aztán ivott. — Hegedült már maga tükör előtt? — kérdezte Alfréd, s a szeme fennakadt. — Nem én! — monta Márton, és nevetett. — Hát én igen... tíz évig... naponta hat-hét órát! De most aztán jól figyeljen, maga forrasztó! Olyan jól akartam hegedülni, mint ahogy maga forraszt. Ezt mindennél jobban akartam... Megtanultam mindent, amit csak kellett, sok mindent úgy is tudtam, hogy nem tanultam. Megvolt bennem minden, úgy mint magában a forrasztáshoz, hogy nagyon jó hegedűs legyek: szerettem, akartam, értettem azt, amit csináltam, s mikor már csak egy hajszál, egyetlen hajszálacska választott el a végső céltól,
