Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - Fülöp Antal: Hétvége
kinek a feje van a sátorban. Már több mint a fele utat megtette a nyaraló felé, mikor észrevette, hogy a karó a kezében van. Bedobta a folyóba. Elérte a nyárilakot, az eső elállt, s ő felment a lépcsőn. Odabent minden úgy volt, ahogy hagyta. Még a sör- felnyitőban is benne volt a sörösüveg teteje. „Rendben van, nem járt itthon.“ Megnézte az óráját, pontosan öt óra volt. Levetkőzött, megtörülközött, az ingét és nadrágját beletette egy sportszatyorba és levitte a kamrába. Visszament a lakba, melegítőbe öltözött, a kannából kiemelt egy üveg sört, és leült a hintaszékbe. Ekkor meglátta, hogy a gyepmester szitkozódva jön át a liánokon, s a víkendház előtt megáll. Szemforgatva ácsorog egy darabig, láthatóan mondani készül valamit. — No, mi baj! — szólt le neki a galériáról. — Hogy bárcsak száradna le az isten lába ... — feleli a gyepmester, és vág egy grimaszt. — Azt akarja mondani, hogy hatvankilós volt? ...“ kérdezi emez. — Ippeg annyi! Há nem ellopták! — Idefigyeljen jóember. Maga szerint van hatvankilós csuka? A gyepmester meghökken: — Há — mondja —, ezen még istenuccse nem gondulkodtam ... — Akkor minek beszél ilyeneket? Hát már maga is? . . . Mondja, mitől félhet egy ilyen ember? ... — Má hogyne, mikor az erdőkerülő meg a többi begyönnek a házamba, hogy, aszon- gya, adjam elő a hatvankilós csukát. Hiába mondom nekik, hogy reggel óta csak két sügért meg egy keszeget fogtam, azért csak mennek a kamrámba, és felforgatnak mindent, mert hogy ha én nem, akkor mondjam meg, hogy ki? ... Most aztán kereshetem. — Jó. Akkor jöjjön be, itt van az asztalon az uborkásüvegben. A gyepmester szitkokba tör ki, s az öklét rázva továbbáll. Az égbolt kitisztult, a víz mozdulatlanul csillogott a medrében, a napkorong izzó baljóslatként érintette a folyót, s a vízből pillanatonként apró halak vetődtek fel a levegőbe, megmártózni a naplementében. „... bemenekült a sátorba ... és talán nem is a zivatar elől.. “ — gondolta a férfi. Most ott ül azzal az ipsével, és én nagyon rosszul érzem magam miatta. Valami olyasfajta érzés ez, mint mikor az embernek szorulása van egy kiadós vacsora után. Mert nem az a rossz benne, hogy ott van, hanem hogy most van ott.. Egy kis szerencsével mondjuk tizenöt-húsz évvel ezelőtt is megtehette volna, s akkor talán még meg is akadályozhatta volna ezt a rohadt nagy megülepedést, az utálatig menő snegunást, de hiába volt minden: megbántottam, megvertem ... de mindenre az a kutyahűség volt a válasz, s én mindannyiszor horogra akadtam. És most, most, amikor már a negyven évemmel semmit sem érek el, most megteszi... Amikor az egész már csak a hétköznapok szemétjét szaporítja majd. Vagy talán az, hogy most ott ül, éppen azt jelenti, hogy... ennek a nőnek valaha mégis lehettek előttem titkai? ...“ De sehogy sem tudta elképzelni az asszonyt valami illetlen pózban azzal az idegen férfival. A húszéves együttélés utolsó éveiben rendszerint a tűzhely körül látta őt, többnyire ételszagúan, kissé már szennyes parget harisnyában, s ez a jelmez kizárta képzeletéből a szenvedély bármely formáját. De az a sátor!... Esőtől áporodott levegő, Tendetlenség, a benzinlámpa kanóca épp hogy csak pislákol, a pokrócon kenyérmorzsa, a hátizsákból férfi alsónadrág lóg ki, meg egy zokni, odakint minden nyirkos, nedves, s miközben a kozmás szélű kávéfőzőből kitöltenek két csésze kávét, a fenekük alatt gumipárna lapul —, hát lehet ilyen környezetben csinálni mást, mint? ... Felállt, bement a lakba, és meggyújtotta a benzinlámpát. „Ott van a kajak alatt a tőkébe állítva" — villant át az agyán. A ruhásláda mögül egy halom lábbelit kotort ■elő, rövid latolgatás után egy pár síbakancsra esett a választása. Mezítlábra húzta fel, aztán a lámpával lement az agyagútra. Körüljárta a lakot, egyre kisebb köröket írt le, közben hallgatózott. Nem hallotta a lépteit közeledni. Ekkor a bozótban fel- parázslott egy tűzpont, s imbolyogva közeledett. Lette a lámpát a fűbe, és figyelte a sziporkázó pontocskát.
