Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - Fülöp Antal: Hétvége
„Ott van a kajak alatt a tőkébe állítva .. Egy gyerekhang ütötte meg a fülét: „Vácról jöttem, kérem szépen Négy mázsát pihent a vérem Nem is tudják, hogy ki vagyok én . . Kobak jött cigarettázva át a bozóton, s közben énekelt. „Ott van a kajak alatt...“ — Mit koslatsz itt, ilyen későn? Menj haza! — kiáltott rá a gyerekre. — A néni nem jött ám vissza a ladikhoz! — Ezért fölösleges volt idecsászkálnod. A néni már rég otthon alszik. Menj te is haza. .......a tőkében a kajak alatt...“ — No várjunk csak, beszél maga másképp is, ha mondok valamit — mondta a gyerek. — No, ki vele, aztán gyorsan haza aludni — tíz óra elmúlt... — Tudja, ki lopta el azt a hetvenkilós csukát, amit a környéken keresnek?... No mit gondolt? „A kajak alatt a tőké ...“ — Hát énl Én loptam el a hetvenkilós csukát! Most aztán nem beszíl. mi?! És csak akkor adom vissza, ha együtt elgyünnek hozzám és . . . — Kotródj haza, mert a kamrába csuklak! — horkantott rá a kölyökre, s az tűzcsíkot rajzolva a levegőben, eliszkolt. De a bozót mögül, távolodva ismét felhangzott: „Vácról jöttem, kérem szépen Négy mázsát pihent a vérem Nem is tudják, hogy ki vagyok én .. Odament a kamrához. A benzinlámpát kint hagyta a küszöbön: ha látja is a szerszámot, még visszariad. A sötétben először odament a kajakhoz, s anélkül, hogy határozott célja lett volna, a rongy alá nyúlt. Ijedten kapta vissza a kezét. „Ellopták! Akkor mégis igazat beszélt az a rohadt kölyök“. Próbaképp még egyszer benyúlt a rongy alá,most megérezte a hal izmos farkát, talán még egy utolsót vághatott, mert a farkuszonya visszagörbült. — Nyughass! — mormogta, de már érezte, hogy nem húzhatja tovább az időt, s miközben odabotarkált a tőkéhez, átvillant az agyán, milyen hamar elhitte, hogy a gyerek ellopta a halat... Kitapogatta a fejsze nyelét, kilazította a tőkéből, és bedugta a melegítője alá. Aztán kiment a kamrából, fölvette a benzinlámpát és elindult... A telihold ott futott mellette a vízen, a folyóból párák szálltak az éjbe, távolról feléje lüktetett az erdő fojtott pihegése, valahonnan a víztől csillogó bozótból egy tücsök cirpelése kísérte mindig ugyanabból a távolságból, a bakancsok csörtettek a csatakos fűben, s a lámpában is bízott, mert elég messzire világított. Az agyagút a folyó partját követve fehéren tekergeti a holdvilágban, ő mellette ment a fűben, a lámpa fogantyúja lépésenként megnyikordult; és már látta, hogy ahol az út vége beleveszik a homályba, lassan elfordul bal felé, és most már balra mozog, aztán elmarad hátrafelé. De az erdő lüktetése, mint egy közeledő repülőgép zúgott a csendben és jött vele szemben, egy dombocskán meglátta az árnyékát, olyan volt mint a Z-betű, érezte, hogy még nincs, nincs itt az ideje, megpróbált egy körívet leírni, de már megint ott állt a sátor előtt. „Áthelyezték, ez nem az!“ — gondolta, de aztán kénytelen volt fölismerni a sötétben a rikító fatörzseket, amelyeket már délután is látott, amelyek közé a sátrat állították. A ponyván nem szűrődött át világosság. „Lefeküdtek... nem szabad zajt ütni...“ — gondolta, erre megbotlott, és rálépett egy gallyra, de az ázott volt az esőtől, és nem reccsent. Megdermedt. Odabent ketten lélegeztek a sátorban, váltakozva, hosszú, mély, egyenletes lélegzéssel. A keze kitapogatta a balta nyelét a melegítő alatt. Közvetlen a sátor mellé lépett. Lábszárát óvatosan a sátor lapjához érintette, keze a balta nyelét szorította, hosszú ideig állt, aztán végre rászánta magát, és gon
