Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - Fülöp Antal: Hétvége
jött válasz. Nem azért, mert félt a víztől, hanem mert tudta, hogy átúszik, mert a gyávaságra semmiféle körülmények között sincs magyarázat, de legalább ő, ő ne tudja, hogy negyvenéves korában, egy elszart élet végén még erre is képes érte. Biztonság kedvéért megint átkiáltott. Csak a saját hangját hallotta, és a vitorla csattogott. Beugrott a folyóba, az ár elkapta és sodorta lefelé, éppen jól, mert c közben a folyó közepe felé úszott, és az ár nekisodorta a zátonynak. Kimászott, odament Hannibálhoz. Terméskövekkel volt alátámasztva — egy asszonynak túlságosan nagy kövekkel —, s ahogy a férfi ott állt, egyszerre csak megérezte azt a mérhetetlen, égető, eszveszett és tébolyult fájdalmat, hogy nem találta ott.. . — Mária! . . . Mária! ... kiabálta, feje felett süvített az árboczsinór, és a férfi sírt, öklével verte a deszkát, és iszonyúan káromkodott. Valaki moccant a vitorlás alatt. A lábánál egy kéz jelent meg a homokban. — Én vagyok itt — szólt ki valaki a csónak alól. Fölemelte a fejét: — Jól van — mondta —, nem baj. — De én vagyok itt! ... —mondta valaki megint a csónak alatt. Most lenézett a homokba, a kölyök volt ott, aki délután nála járt. — Hogy hívnak? — kérdezte. — Ha arra kíváncsi, hogy a néni mikor ment el, hát az előbb! Egy motorcsónak vette föl. Jöjjön be ide, itt száraz a homok. Különben Kobaknak hívnak. — Mit mondott, mikor elment? Nem mondott semmit? — kérdezte —, s közben bemászott a csónak alá. — Azt mondta, hogy várjak itt, nem marad soká. — Azt mondta? No akkor éppen ideje, hogy mi is menjünk. Várni fölösleges, mert a zápor úgy sem csitul. Az őrködésért fogd ezt a tízest. Most aztán Igazán nem panaszkodhatsz ... — Van eszemben! — mondta a kölyök —, úgy zuhog, mint a rossebb! — Te gézengúz! Persze arra számítasz, hogy a nénitől is legombolsz majd egy tízest a hírekért, mi? Mars haza! — Isten bizony nem köpök, de olyan piszokul zuhog. — Hogy mondtad? És mit akarnál „köpni“? — Hát maga mondta, hogy hírek meg izé ... — Ide figyelj! Istenes szerencséd van, hogy tombol a zápor. De ha már szerencsés napot fogtál ki, hát legyen igazán az. Itt van még egy tizes, vedd úgy, mintha a néni adta volna a hírekért, és egy szót sem arról, hogy itt jártam. És ne feledd, egy férfi megtartja a szavát... — Az osztályban akárkit megbunyózok — üvöltötte Kobak. — Kimenjek a záporra?! — De azért éppen csak az orrát dugta ki a csónak alól. A férfi kimászott a Hannibál alól, a zápor változatlanul zuhogott, s ő egyből beugrott a folyóba. Ráfeküdt egy rézsútos irányban hömpölygő hullámra, és néhány karcsapással partot ért, vagy ötven méterrel a zátony alatt. Futott. Át az erdőn, ugyanazon az úton visszafelé. Kimeresztett szemmel futott, nehogy belebotoljon. Az erdőben egy ember csörtetett át a bokrok között, ő a szekérúton futva ívben távolodott tőle. Az ember megállt. — Hiába fut! — kiáltotta utána. — Az erdőkerülő már értesítette a hatóságot. Azt hiszi, csak úgy mirniksz-dirniksz ellophat egy ötvenkilós csukát?! Szerencsére találkoztunk, most már nyugodt vagyok. Már olyasmiket is beszéltek, hogy én voltam.'.. „ .......................... ötvenkilós??????!!!!!..........“ Kifutott az erdőből, az erdőhajlatot úgy s zelte át, mint húr az íjat, az eső alábbhagyott, az erdőív öblét már hátrahagyta, egyszer csak futás közben azon vette észre magát, hogy arra fut, amerre nem kell, vagyis arra, amerre kell, de nem arra, amerre akar. A nyárilak toronyirányt egy kilométernyire feküdt tőle az erdő és a bozótos mögött, de ő egy körívet leírva rohant a törzsek között a süppedős erdei talajon, s ekkor már tudta, hogy hova fut: a férfi sátra felé vitte a lendület, s már megint ott állt a sátor előtt. Odabent beszélgettek, és ő rögtön felismerte a hangját. „Ott van! Ott van! Ott van! Ott van!“ Először a férfi beszélt, a hangjától rezgett a sátor lapja, aztán a nő válaszul sóhajtott. Ott állt a sátor előtt,egy karó volt a kezében. A benzinlámpa fénye mutatta, hol
