Irodalmi Szemle, 1973

1973/8 - Fülöp Antal: Hétvége

eget, s mikor a férfi az utolsó korty sört is kiitta az üvegből, nagyot dördült az ég. A nyárfák lombja egyirányba dőlt, s a galérián végigsöpört a szél. Odalent a víz megfeketedett, s ripacsos lett a felszíne. A férfi a galéria közepén állt, kezében a következő üveg sörrel. Egy villám hosszában ketté hasította az eget; egy pillanatra megvakult, aztán a szeme előtt lassan szerteoszló karikákon át látta, hogy a folyó vize kezd feltüskéződni, egyre több és több tüske pattan fel a vízből, most már a feje fölött is hallotta a kopogást, mintha kettesével-hármasával kavicsokat szórtak volna a szurkosdeszka-tetőre. Összerezzent az óriási dördülésre, az előbbi villámlásnak még csak most ért oda a hangja, a hangyák eszeveszetten rohangásztak fel-alá a faoszlopon, s ekkor egyszerre lezuhant a vízfüggöny. Alig látott túl a galéria korlátján.

Egy emberi alakot pillantott meg a záporban, közel a nyaralóhoz.

— Jöjjön be gyorsan! — kiáltotta oda neki. — Hol csatangol ebben az ítéletidőben?

— Baj van! Elveszett egy negyvenkilós csuka, s valaki azt beszéli errefelé, hogy én loptam el. Nem járt erre az illető?

— Negyvenkilós csukát erre nem kerestek. De jöjjön már be arról az esőről.

— Nem mehetek. Egy negyvenkilós csukáról van szó, gondolhatja... — mondta az ember, aztán rádőlt a szélre, és eltűnt a vízfüggöny mögött.

Az eső csak úgy szakadt. Odalent a betonpillérek körül pillanatokon belül patakká duzzadt a víz, és rohant le a folyó felé. A férfi bement a lakba, felhúzta a nadrágját, fölvette az ingét, aztán kiment a galériára.

„Ha most nem szűnik, muszáj indulnia — gondolta —, most semmi sem ok a maradásra.“

De a zápor változatlanul zuhogott, most egészen közel vágott le a villám, mert egyszerre hallotta a dörgést és látta a villámlást; lement a vaslépcsőn, három lépcsőfok a víz alá merült, s őrjöngve zúgott át rajta a tejeskávé színű víz. Belelépett, langyos volt. Egymásután tapogatta ki a lábával a lépcsőfokokat, s mikor- talpával a földet érintette, zuhogni kezdett a jég.

„Mennie kell! Most még az sem ok a maradásra, hogy maradni nehezebb lenne, mint nekiindulni“ — gondolta.

Nekivágott. Az agyagos úton ment végig a folyó mentén az erdő irányába. A zátony mintegy három kilométerre lehetett lefelé, ha átvág az erdőn, lefaraghat belőle másfelet. Valahová villám vágott; letért az útról, a fűben ment tovább, mert az út síkos volt, s ő mintha egy óriási harcsa hátán mászkált volna. Levetette az ingét, négyrét hajtva a fejére tette a jégverés ellen. Az erdőcsücsöknél a jég-víz záporon át, a fák között meglátott egy sátrat. A háta égett a jégveréstől, a szél ide-oda lökdöste —

— erős kísértést érzett.

„Ha legalább egy kicsit is csökkenne“ — gondolta, de egyszerre mégis azon vette észre magát, hogy ott áll a sátor előtt. Nézte a ponyván átderengő benzinlámpa fényét, valakinek az alakja rávetült a sátor lapjára, meghallotta a lámpa sercenését, és egyszerre ellenállhatatlanul érezte a sátorból kisugárzó száraz meleget. Már nyitotta a száját, hogy beszól, de aztán mégis ezt mondta:

— Itt a fák alatt rossz helyen van a sátra. Könnyen belevághat a villám.

Odabent az árnyék összerezzent, aztán a sátorban felhangzott az idegen férfi hangja,

azé, aki ott járt a laknál a vízért.

— Maga az? Ha nem állítom fa alá, beázik. Eddig még sosem vágott bele. Mit csinál odakint ebben a szörnyű időben? Jöjjön be, van készen egy kis kávém.

— Dolgom van. Mit gondol, abbahagyja ez ma? ...

— Nem merném rá megharapni a kisujjamat — mondta a férfi.

— Akkor mennem kell...

Egy pillanatig habozott, átvágjon-e az erdőn, reszketett a villámlástól, aztán anélkül, hogy döntött volna, nekivágott.

Az erdőt szekérút szelte át, s a fák között szaga volt az esőnek. A fatörzsek egyirányba dőlve' ropogtak, s ő már nem érezte, hogy a hátáról a nadrágjába csorog a víz. Kiért az erdőből, az ágak csattogása hátramaradt, s a folyópartról meglátta a zátonyt, egy lélek sem mozgott a homokon; Hannibál, a vitorlás kinn feküdt a fövenyen felborítva, átázott vitorlája csattogva verődött az árbochoz a szélben. Odakiáltott. A túloldali erdőből visszajött a hangja, és megkérdezte tőle ugyanazt. A csónak felől nem jött válasz. A víznek nagyon hideg színe volt, s ő örült, hogy nem