Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (II.)

és trágyacsomók. Ilyen kiszámíthatatlan és hetvenkedő természetű ez a patakocska, de ha nincs alkalma kirúgni a hámból, akkor nyugodt és alázatos, szinte alig él. Két partját akkor, négy évtizeddel ezelőtt fák árnyékolták, többnyire akácok, de szilfák és topolyafák is. Három olyan híd volt rajta, amelyen szekerek is közlekedhettek; ahol az országút keresztezte, betonhíd és két öreg fahíd. Ezeken kívül volt még rajta hét-nyolc palló, vagyis kishíd: két laposra faragott fatörzs, karfával. A mi házunk előtt a palló karfáját egy vén fűzfa törzséhez szögelték. A hidak a faluban való tájékozódást és helymeghatározást is szolgálták, mert nevük volt; annak a gazdának vagy intézménynek a nevét kapták, akinek a háza, épülete előtt álltak. A szekérhidak voltak a „nagyhidak", így a Szövetkezet-híd és az Alvégi-híd nagyhidat, de már a Pécsi- híd, Lédeczi-híd, Dudás-híd, Korpádi-híd csupán pallókat jelentett. A patak medre egész éven át fehérlett, libák és kacsák fürödnek benne, csapkodnak, kotorják és ássák az iszapot, a homokot, a kacsák fejre állnak és lábukkal az ég felé kalimpálnak, a libák hosszú nyakukat a víz fenekéig dugják és fejüket rázva, lapos csőrükkel klappogva, buzgólkodva élik a világukat. Fürdőzés után pedig kitotyognak a partra, letelepszenek a szekérútra, nyáron a porba, télen a hóra, fejüket a szárnyúk alá dugják, és nagy fehér foltokban szunnyadnak, pihennek.

Falunk másik jellemzője a kövesút, ami valójában harmadosztályú országút, teljes hosszában végighúzódik a községen és kettéosztja azt. Persze, olyan faluban, ahol a nép nem fogadja el az irodalmi nyelv törvényszerűségeit, a harmadosztályú országutat sem nevezhetik egyszerűen csak kövesútnak vagy országúinak, hanem egyes-egyedül csak töltésnek. Ez a házi használatra elfogadott elnevezés talán arra utal, hogy amikor az utat építették, egyben feltöltötték a talajt, talán éppen a patak miatt, hogy duhaj kedvében se érje el az országutat. így lehetett, mert az utca másik oldalán, a házak előtt vezető szekérút alacsonyabban fekszik, a házak vannak az országút szintjén. Akárhogyan is történt a névadás, a „tőtés“ lényegét rövidesen az a tény hahatározta meg, hogy erre jártak a falun átrobogó autók, és a kövesút egyre inkább a kutyák, macskák, libák, kacsák és tyúkok, sőt a gyerekek veszedelme lett. A mi sorunkon a kergetőző vagy karikázó (gurigázó) gyerekek számára gyakran hangzott a szülői tanács: — tőtésre né menny! Es bár gyerekgázolás nem történt a faluban, évek során kutyák, libák és tyúkok egész légiója lelte erőszak általi halálát az országúton, nem beszélve a rendkívüli eseményekről és szerencsétlenségekről. Láttam én itt gyerekkoromban megvadult lovakat és tinókat, felborult, oldalkocsis motorkerékpárt (egy kutyába ütközött), gőzekéket, erre vonultak a pályára a futballisták, nyomukban a harsogó rezesbandával, itt meneteltek énekelve a leventék, vasárnap délutánonként erre sétáltak karonfogva a lányok, éjszaka meg a daloló legények. Pótolhatatlan helyet vívott ki magának a „tőtés“ a falu életében, fontos szerepet játszott a közösségi tudatban. Mindezek mellett a falut bekapcsolta a vidék vérkeringésébe, és lüktető ér'ként kötötte össze Lévával, a várossal, Zselízzel, a járási székhellyel és a hivatalokkal. Az országút lehetővé tette, hogy autóbusz közlekedjen Léva felé, igaz, naponta csak egyszer ment, de akinek sürgősen kellett utaznia, annak így is nagy segítség volt a gépi erő, különben maradhatott volna a nép a két jó lába mellett. (Hej, azok a nagy, mezítlábas gyaloglások a vásárra, a mezei utak forró porában!) Az asszonyok kézbe vették cipőjüket, úgy siettek a lovasszekér mellett, mert még a kerékpár sem teljesíthette volna úgy a hivatását, mint a töltésen. De nemcsak a vidék vérkeringésébe kapcsolta be a falut és nyitott utat a világ felé, hanem az országút a falun belül is fő ütőérnek bizonyult: a felvég és az alvég között, a templom és a temető felé, a kocsma, a bolt és a borbély felé, a községháza irányába a nemlétező járda szerepét töltötte be. Itt nem volt bokáig érő sár. Legjobban talán egy saját lelki élménnyel érzékeltethetném a falu tudatában betöltött szerepét: kamaszkoromban, hetes esők vagy hóhullás idején, amikor nem tudtam hová menni és mit kezdeni magammal, amikor rám tört az unalom és a bekerltettség érzése, a csökkentett lehetőségek lehangoló tudata, szerettem a konyhánk üvegajtaja előtt állni és kinézni rajta; az országúira láttam, és figyeltem, ki megy arra gyalogosan, szekéren vagy ne adj’isten, biciklin a rossz időben. Szórakoztatott a gondolat, hová mehetnek, miért kell menniük; az Idegenek még komolyabb érdeklődést váltottak ki bennem, mert tágabb teret hagytak a képzeletemnek: kik lehetnek, hová mennek, mit keresnék a faluban? Aztán az autók, az ismeretlen szekeresek és kerékpárosak; sokáig álldo