Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (II.)

gáltam az ajtó előtt, néztem kifelé a párás üvegen, ott tartott a tudat, hogy remény­kedve várakozhatom, valaki vagy valami jön, új és érdekes, megmozdul általa az egy­hangúság. Merev térben és időben a „tőtésen“ élő mozgás színezte ki az eső szürke függönyét és az eresz csatornájában csörgő vizek monoton zaját. A patakon, a két fasoron és az országúton kívül az utcaképet a házak jellemezték; e tekintetben a nagyszüleim háza típus volt. Fehérre meszelt, sötétkék szegéllyel dí­szített, cseréptetős házak álltak két sorban az országút és a Patak mentén, hosszan elnyúlva. Nagyrészt kisablakos házak, fekete vasráccsal az ablakokon, de nagyobb ablakok is akadtak itt-ott, a mai értelemben vett széles és nagyablakos házakkal azon­ban nem találkozhattunk. A húszas években kezdték az utcára néző ablakokat nagyob­bakra vágatni, valószínűleg inkább a divatra figyelve, vagy presztízsből, mint gya­korlati okokból. A cseréptetők a nagy tűzvész következményeképp váltak általánossá; előtte zsúpfedeles házak is akadtak szép számmal, de az éhes lángok megijesztették az embereket, s a biztosítótársaságok által kifizetett összegek lehetővé tették az új cseréptetőket. Az udvarokat kétszárnyú fakapuk zárták el az utcától, a gyalogos köz­lekedést az utcaajtó szolgálta. A falumban nem ismerték a fafaragással díszített kapu­kat és ajtókat, egyszerű, sima deszkakapük és ajtók védték a portát a betolakodóktól és idegen állatoktól, de a díszítés, az eredetivé tevés és a többi közül való kiválás igénye a gazdákban is munkált, csak valahogy a közösség szokásaihoz és lehetőségei­hez alkalmazkodva. Sokan tudtak közülük faragni, fát megmunkálni, szerszámaik is lettek volna hozzá, mégsem díszítették túlzottan sem a kapukat, sem 'egyéb háziesz­közeiket, mert ez nálunk nem volt szokás; talán az időt is sajnálták volna haszon nélküli, csak díszítő jellegű munkára fordítani. A sötétkék sávos, hófehérre meszelt parasztházon kívül nem is alakult ki semmiféle népművészeti stílusirányzat vagy jel­lemző formakészség, s aki mégis ki akart válni a többiek közül és tehette, az a kapu­szárnyakat hatalmas, szürkeszemcsés kőoszlopokra szereltette föl, s az utcaajtó fölé ugyanilyen kőből ív alakú, ornamentikával díszített követ helyezett, amelyre a kőfara­gók rávésték a házépítés idejét és a gazda nevét. Ez aztán szokássá vált, számos ilyen kapu és ajtó volt akkoriban a faluban. A mi kapuinkat is ilyen kőőriások tartották, s az ajtókeret 'kőholdjára ezt a szöveget vésték: „Duba József, 1907.“ Az utcakép változása az idő függvénye, és általa az emberi változások, a falukö­zösség alakulásának iránya is lemérhető. Szólnom kell még a hidakról, mert nem csupán az utca egyszerű tartozékai, hanem a falu közérzetének és tudatának is alakí­tó elemei. Gyerekkoromban még csak az ún. Felső-híd betonhíd, mert itt keresztezte az országutat a patak. A Szövetkezet-híd és az Alvégi-híd fahidak; a lópatáktól elkopta­tott vastag deszkákat mohos és repedezett oszlopok tartják, amelyek alámerülnek a patakba és felfogják a víz sodorta ágakat, szemetet. A hidaknak rozoga, esőverte, megfeketedett fakorlátjuk van. Olyanok az öreg fahidak a fehérre meszelt faluban, az életvidám, hangos libák seregében, mint a régmúlt idők megkopott üzenete, anakroniz­musok, a múltat idézik. Talán nem is anakronisztikusak, de öregek. Mint a nagyon öreg emberek, akik már nem dolgoznak, csupán néha kiülnek a ház elé a napra és pipáznak, vagy nem is pipáznak, csak ülnek és nézik az utcát. A hídoszlopok korha­dó lábán a szürke és mély hasadékok hangtalan kínnal egyre tágultak, zöld moha és síkos békanyál lepte be a felületüket. — Nem sokáig bírják már, vélekedtek róluk az emberek, de a hidak bírták, és megkopott deszkáikon egészen a negyvenes évek ele­jéig kopogtak a lőpaták. Az utcai kutak a kép további elemei; megszürkült léűketrec cseréptetővel, oldalán kerék, fényes fogantyúval. Néhol a ketrec is, a kerék is hiányzott, itt nyolcszög alakú cementgyűrű mellett két faoszlop állt, közöttük vastag hengeren lánc, rajta lógó pléhvödör, a henger végében egyszerű kallantyú. Nyolc-tíz méter mély kutak, oldalu­kat homokkővel rakták ki egészen a vízszintig. A kútásás mesterség volt, és a kutak­kal való lelkiismeretes törődés hozzátartozott fontosságukhoz; víz nélkül nem lehet ál­latokat nevelni, víz kell a főzéshez, mosáshoz, a kút a parasztporta elmaradhatatlan eleme, mert hiányában senki sem szorul szívesen a szomszédjára. A kutakat időnként tisztították, ez is speciális munkának számított, kötélen eresz:kedtek le a mélységbe, és kihúzták belőle a vizet, hogy a fenekét megtisztíthassák az iszaptól és a belehullott tárgyaktól; öreg vödrök, pléhbögrék, szerszámok és vasdarabok kerültek ilyenkor napvilágra, amelyeket az évek során beleejtettek. Bár mindenki használhatja őket, az

Next

/
Thumbnails
Contents