Irodalmi Szemle, 1973

1973/8 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág, VIII.

teljes gépesítését. Megrövidítette a termedési időt — tehát közvetve a munkanapot — és új munkaformákat teremtett. A mezőgazdasági termelés mechanizálásának az alapja volt. Ma már csak két pár ló van a falunkban, az állattenyésztő telepen dolgoznak, s bár nélkülözhetnék, mégis, talán a hagyományok utóéletének a szellemében meghagyják őket. Vagy talán azért, mert van egy fontos feladatuk — ha emberi fogalmakkal mérnénk őket, akár tisztségnek is mondhatnám —; ők húzzák ki gumikerekű utánfutó kocsin a temetőbe a halottakat. (Azelőtt a szentmihálylovára téve, énekelve a férfiak vállukon vitték ki a koporsót a temetőbe). Olyan fokú a gépesítés a szövetkezetben, hogy például megváltoztatta az egyik legnehezebb paraszti munka, az aratás és a cséplés jellegét. Az ötvenes években még kévekötő gépeket vontattak a traktorok maguk után a gabonatáblákon, és az összehordott termést cséplőgépekkel csépelték el, ma már teljes egészében kombájnok takarítják be a termést. A gépesítés következtében szakosodtak a mezei munkák és az emberek, gépkezelőkként és segédmunkásokként ugyancsak szakosodtak, munkaidejük szabályozódott, és munkájuk értékét megtanulták fölbecsülni és nyilvántartani. A változó falu parasztemberének kollektív termelési módszerei az üzemi munkás módszerei, a gyári munka jellege felé közelednek.

A szövetkezeti parasztmunka nem a sorsszerűség jegyében folyik, nem örökölt és létszükségletből fakadó kényszer határozza meg jellegét, hanem az életszínvonal állandósításának, illetve fokozatos emelésének az igénye jellemzi. A faluközösség eddigi történelme folyamán soha nem ismerte a komfortot, a kényelem és a pihenés igényét, belső törvényei sem engedték, hogy megismerje, és sem ideje, sem alkalma nem volt arra, hogy éljen vele. Az összkomfort igénye, a biztosított kényelem és célszerűség akarása újfajta ösztönzőként munkál a parasztlelkekben. A mindennapi gondok nem szűntek meg, csak megváltoztak, átalakultak olyan értelemben, hogy nem olyan nyomasztóak, mert az emberi lét alapvető gondjait, a kenyér, megélhetés gondját a szövetkezet közössége, végső fokon az államháztartás viseli. Falum emberének mai gondjai nem a létét, csupán életvitelét, háztartása színvonalát, családja külső és belső reprezentációját érintik. Ennek a minőségi változásnak a felismerése és megérzése fokozatosan megváltoztatta igényeit, értékrendjét és az anyagi javakhoz való viszonyát.

Még a kenyérhez való viszonyát is megváltoztatta.

Másfél tonnás, csukott teherkocsi hozza a kenyeret Léváról, asszonysor várja az üzlet előtt. Néha fél napig is várnak rá, és akinek nem jut belőle, kénytelen buszon bemenni érte a városba. Gabona lenne, liszt is lenne, mégis kevés helyen sütnek kenyeret a faluban. Anyám és nemzedéke még kiváló búzakenyeret süt, ha szükség van rá, de a fiatalabbak közül már kevesen próbálkoznak vele. Hol van már Veres Péter első kenyerét sütő újdonsült parasztasszonykája, aki hajnalban kel föl r. dagasz- tás miatt, és szívszakadva kívánja, bárcsak sikerülne úgy a kenyérsütés, mint az anyósának, s úgy izgul, amíg a fehér bélű, domború hátú kenyér ki nem sül, mint tizennyolc éves mai falusi lányok az érettségi előtt. Bizony, a kenyérsütő kemencék még állnak a faluban, a nyári konyhák alatt vagy a házak oldalához ragasztva, de nyitott ajtajukon mind kevesebbszer csapnak ki a lángok, és „torkukban“ nagynéha izzik csak a parázs. A kenyérsütés, a régi paraszt gazdasszonyok természetes tudománya — mert tudomány volt, csak gondoljuk el, hogy a városban csak szakember, a pék értett hozzá — lassan a múltté lesz, értői megöregszenek, és utódaik nem veszik át tőlük szakértelmüket. Üzletből hozzák az asszonyok a pékkenyeret, és ha késik, vagy nem jön aznap a csukott teherkocsi, megvan a „kenyérgond“ a családban. A húsfélékkel sem más a helyzet, nagyrészt hentestől kerül a családok asztalára, hetente egyszer-kétszer kijön kocsijával a faluba, és vannak, akik kilószámra veszik tőle a marhahúst, sertéshúst, de felvágottat is: parízert, szalámit, szafaládét és szepesi kolbászt. No és a disznótorok? Vannak, nem is egy az évben, de rendszerint kettő, egy korábban, karácsonytájt, egy pedig később, februárban. A változások szelleme: a disznóölést sem hagyta érintetlenül. Apám nemzedéke még úgy emlékszik az öregek disznótoraira, hogy azok két napig tartottak; nem siettek reggel megölni a disznót,, bőven pálinkáztak — früstököltek — előtte, aztán nagy gondossággal, kényelmesen megperzselték, felbontották; dél is lett, mire a kettéhasított állatot bevitték a házba és feltették a szétnyitható asztalra, hogy felvágják és feldolgozzák szalonnának, zsírnak, kolbásznak. Ünnepély volt még ekkor a disznótor, nem is siettek vele, bőven.