Irodalmi Szemle, 1973

1973/8 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág, VIII.

hajtva, amelynek forgását átvitték egy nagy szíjtárcsára, és az hajtotta a cséplőgépet. A járgány valamikor megszűntette a nyomtatást — a gabona lovakkal való kigyúra- tását —, a járgányt pedig a benzinmotorok és nagyteljesítményű cséplőszekrények szorították ki. Gyerekkoromban a járgány fogaskerékkoszorúja és áttételei a földbe süllyedve rozsdásodtak a pajta mellett, fakerete már elkorhadt, másfél méter átmérőjű szíjtárcsája a falnak támasztva búslakodott, a nyolc-tízméteres vasstanglik — a forgást átvivő vasrudak is a fal mellett nyúltak; a paraszti gyakorlat, amely nem tud eldobni, elvesztegetni semmit, úgy őrizte a régi technika emlékeit, mint egy múzeum, kertben, fészerben, színben, padláson. így „őrződött“ az aratógép is a portánk nagy és kallódó múzeumában, amíg végre jött valaki, elkérte, nem mondta, hogy mire lesz neki, de bizonyára ócskavasnak adta el, mert meg is kapta és miután sofőr volt, elvitte egy Tatra 111-es teherautón.

Az aratógép történetének mélyebb értelme van, mint első pillantásra gondolnánk: a háború éveiben még a paraszti technika csúcsát jelentette, s alig egy évtized múlva, amikor összetört, már nem volt érdemes megjavítani. A falu életében történt változásokat és a parasztvilág gyökeres átalakulását akkor értjük meg leginkább, ha vizsgálatukat a termelőeszközök és munkamódszerek fejlődésénél és változásainál kezdjük. Amikor megalakult a szövetkezet, a gazdák a közösbe vitték lovaikat, ekéiket, boro- nájukat, szekerüket és vetőgépüket. A kezdet kezdetén a termelés nagyrészt a régi módon folyt — kevés traktora volt még a szövetkezetnek, s a gépállomások traktorait leginkább az őszi mélyszántáshoz vették igénybe —, lovakkal vetettek és boronáltak, később traktorokkal arattak, de a cséplőgépekhez újra csak lovasfogatokkal hordták össze a gabonát. De a változások már az első években megkezdődtek, mert ahogy egymás után kiöregedtek és elpusztultak a lovak, úgy gyarapodott a géppark, szaporodtak a traktorok, és álltak le a nehéz, vasalt parasztszekerek, keskeny vetőgépek és fahengerek. A traktorok szélesebb vetőgépet vontattak, mélyebben szántó kettesnégyes ekéket húztak maguk után, meg tárcsás vashengereket. A kocsis munkakörét és pozícióját a traktoros vette át. A traktor „bódéja“ védi őt a széltől, esőtől, hóeséstől, míg a kocsis összegörnyedve ült a szekérdeszkán, és tűrte az embertelen idő harapásait.

Az eszközök, szerszámok és szerkezetek halálát és megújulását a ház körül és az udvaron is megfigyelhetjük. Változik maga a ház is, nincs szükség istállóra, így téli konyhának, kamrának adja át a helyét. Az udvar képe és jellege Is megváltozott: eltűnt a trágyadomb. Az udvar talaja egyenletesebb, mert szürke testét nem hasogatják szekérkerekek. A szérűt felszántották traktorral, ahol valamikor szalma- és lóherekazlak tojáshéjhalmai gömbölyödtek, ott most krumpli és zöldség terem, tavasszal gyümölcsfák virágoznak, és ősz végén színes bokrokban őszirózsa meg krizantém virít. A pajtát le sem kellett bontani, magától összedőlt; amíg állt, elzárta a kilátást a mezőre és felfogta az udvarra törő nyugati szeleket, ma akár a fővárosig nézhetne az ember a síkság fölött, ha a szeme látása bírná erővel. Megyek az udvaron a kiért felé, s a szín mellett, a trágyadomb helyén halott tárgyak temetője fogad: itt rozsdásodik egy kerekes saraboló, valamikor egy ló húzta a répa és kukoricasorokban, s a lovat én vezettem; a saraboló mellett sután és dicstelenül hevert tengelyén a vasfogas kúthenger, a törött szecskavágó kerékkel, és ha megmozdulhatna, rágurulna a korhadozó targoncára — palócosan: talicska vagy tragacs —, amelyen a trágyát toltuk ki az istállóból, de sok más egyebet is szállítottunk, zsákokat, teli kosarakat, „poplikot“, hordókat és batyukat, mert sokoldalú, nyikorgó szállítóeszköz volt a talicska; mai utódja és modern változata a kétkerekű, gumiabroncsos kézikocsi. S hogy a letűnt idők harcosainak panoptikuma gazdagabb legyen, itt eszi a rozsda az arató- gép főrészszerű törött kaszáját is, csorba fogai mereven harapnak a földbe, mint egy kimúlt őslény erejüket vesztett, árszerű és horgas fűrészfogai.

Nem véletlenül említettem múzeumot, amikor a parasztporta mindent megőrző, eltevő és felhasználni akaró jellegére utaltam; a nagyszüleim nemzedékében erősen élt a hajlam azt mondani minden hulladékra, alkatrészre, nyersanyagdarabra, papírra, rongyra, pléh- és vasdarabokra, dobozokra és faládákra: el kell tenni, még jó lesz valamire! A falunak soha nem volt szeméttelepe, mert szemét sem volt, a trágyának feldolgozható hulladékot elnyelte és magába kebelezte a trágyadomb, más minden a padlásra, fészerekbe vonult, vagy a szabad ég alatt hevert, de nem került ki az