Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág, VIII.
Duba Gyula 3. A parasztmunka értéke A régi, alacsony és fehérre meszelt parasztházban a pénz nagy bőrtárcában, melyet még gondosan kendőbe is bugyoláltak, a vánkos alatt, a szalmazsákban vagy a szekrényben, a fehérnemű között rejtőzött, ma kisebb összegekben szanaszét hever: nyolcvan korona apró a kredencen, a konyhapénz, tízesekben a konyhaszekrényben, ötvenfllléresek, koronák az ablakpárkányon, a fiókokban, mindenütt kisebb összegek. A nagyobb összegekről szóló betétkönyvek meg a szobában, az üveges szekrényben. Mindebből nyilvánvaló, hogy a falumban egyáltalán nincsenek szűkében a pénznek az emberek, s hiánycikknek sem az aprópénz, sem a nagyobb bankó nem mondható. Alapvetően megváltozott hát a pénz szerepe és jelentősége nálunk otthon: aránylag sok van belőle, s ha hiányozna mégis, rendszeres munkával megszerezhető. A régi típusú, földszerző paraszt számára a pénz a gazdagság szimbóluma, a személyes előnyök és gazdálkodási tervek biztosításának az előfeltétele, és föltétlenül tisztelendő és megőrzendő fétis volt; régi parasztmondás, hogy „nem áll meg nála a pénz“, ami annyit jelentett, hogy valaki nem tisztelte a pénzt, nem vigyázott rá, és előbb-utóbb tönkrement. A mai szövetkezeti paraszt számára a pénz már nem fétis, csupán az ellátottság és tisztes életszínvonal záloga. A paraszti munkában és értékében nagy változások történtek az utolsó negyedszázad alatt a parasztközösségben. S erre úgy kerülhetett sor, hogy a szövetkezetesítéssel elért társadalmi-gazdasági fejlődés következtében a parasztmunka értéke a régihez képest a többszörösére emelkedett. Nem egyszerre ugyan, fokozatosan, de — törvényszerűen. Az emberiség történelme folyamán a társadalmak változása és fejlődése alig befolyásolta azt a tényt, hogy a földműveléssel és mezőgazdasági termeléssel kapcsolatos munkák — őstermelő jellegük folytán — a legolcsóbbak közé tartoztak, és értékük minden időben a mesterségbeli-szakmabeli munkák vagy az értelmiségi tevékenység értékének a színvonala alatt volt. A paraszt csak dolgozott, de a munkáját senki sem értékelte. A földeket művelő rabszolgák és jobbágyok munkájának az értéke sosem volt pénzben kifejezve, mert a földművelés elemi termelési mód lévén, mint munka egyben életformát jelentett, s hétköznapjainak alapelve az volt, hogy az ember életének célja és értelme, hogy dolgozzék. A természet mintájára éltek a földművelők: táplálékot termeltek maguknak és másoknak az emberi természet anyagcseréjének a szükségleteire. Élni annyi, mint dolgozni: ez az alapelv az ösztönös termelési módok motorja. S ez tette lehetővé, hogy a parasztmunka termésfölöslegeinek az értékét élvezni a múltban más volt hivatott, és nem a közvetlen termelő. A kapitalista társadalom parasztvilágának a munkaértékelése is hasonló felfogáson alapult, ami érthető is, hiszen a feudális munkagyakorlatból következett: nagyapám, apám számára is természetes volt nehéz munkát végezni kézzelfogható anyagi ellenszolgáltatás nélkül. A munkát akkor is el kellett végezni, ha nem hozott hasznot; azt majd a termés hozza, csak ki kell várni, tartja a paraszti munkaerkölcs. Máson munkával segíteni vagy ilymódon szívességet tenni valakinek, fölöslegesnek látszó munkát becsülettel elvégezni természetes dolog, és bárki megteheti — meg is teszi —, mert mindenkinek van munkaereje, dolgozni nem haszonvárás, hanem emberség dolga volt. Az egész éven át kötelességszerűen végzett munka pénzértéke akkor mutatkozott meg, amikor apám fölszedett a hombárból tíz mázsa búzát, kézzel hajtott szelelőrostán vajuíio purusztriiďg (VIII)
