Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (II.)

ként a pelyvás terpeszkedett: hat erős faoszlop, rajta osúosos nádtető s azon még gömbölyű szalmaréteg borítóul, hogy védje a nádat és meghosszabbítsa élettartamát. Nyár elején, amikor a szalmakazal elfogyott, innen, a pelyvásról is bealmozták (konok nyelvészek lakják a falumat, erre is azt mondják inkább: beallyazták) az állatok alá, és csépléskor, az új szalmából frissen befedték. Csépléskor a pelyvás környéke a pokol fojtogató bugyra volt. Közelében állt a cséplődob és az elevátor, s az egyre magasabb szalmakazal tökéletesen bekerítette a bejáratát, elfogta a szelet, a huzatot, a levegőt, a por gonoszul a pelyvahúzó asszonyok fölé magasodott és szürke ábrázatú ördögökké mázolta őket. Mert a cséplőgépből itt, a törekrázónál és a pelyvaszelelőnél meg a szalmarázóknál ömlik ki a legtöbb por, sűrű, fojtó felhőként gomolyog elő, és mozdulatlanul megáll a rekkenő hőségben, egyre tömörebb lesz, már-már a tekintet sem hatol át rajta, olyan sötét. A pelyvahúzó asszonyok kendőt kötnek az arcukra, a szájuk elé, hogy lélegezni tudjanak. De a pelyvás lassan megtelik, időnként magasra kell földobálni a pelyvát és meggyúrni, eligazgatni, hogy elférjen. Régi szokás szerint a marokszedő asszonyok feladata volt „kihúzni“ a pelyvát és a töreket a dob alól, s elrendezni valami subánc vagy öregember segített nekik. A bérüket megérdemelték

Így hát a pelyva a nádoldalas épületbe került, a töreket (mindkettő fontos takarmány répával, darával, melasszal keverve, azért vigyázott rájuk a gazda) néha be- hordták a pajtába, máskor pedig a szalmakazal tövében rakták halomba, és úgy fedték be, hogy „ráeresztették“ a kazalt. Ebből is nyilvánvaló már, hogy a pelyvás folytatásaként a szalmakazal következik, mint a kert további eleme. Javíthatatlan falum röviden kazalt mond, ami egyértelműen szalmákazlat jelent, a széna- vagy lóherekazalt külön jelölik. Néha két kazal is állt a kert végében, egy búzaszalma és egy árpaszalma kazal, de a kétféle szalmát rendszerint egybe rakták a gazdák. Két kazal már nagyobb gazdaságot és több termést meg jószágot jelentett. A kazlak mögött a pajta zárta le a kertet, tehát az udvar belterületét. Mielőtt azonban erről beszélnénk, megemlítek még egy különleges, talán egyedülálló fogalmat. A pajtákon túl a kertalja terült el, majd a mezők; a kertalja neve a közösségi szóhasználatban másképp „pótlás“ volt. A pótlás, az udvar szélessége szerint, két-három árnyi földet Jelentett, mintegy az udvar meghosszabbítását, amolyan középkori „háztájit“, ami még a házhelyhez és udvarhoz, azaz a „portá“-hoz tartozott. (Vajon milyen jobbágykori hagyomány alapján hívják a ház körüli parasztingatlant portának?) A pótláson néha árpát vetettek a libáknak, máskor csatornádét a teheneknek, vagy krumplit, babot, zöldséget, sőt a negyvenes években a szalmakazlakat egyszerűen kitelepítették ide, és már úgy tűnt föl, hogy végleg elfoglalják a pótlásokat, de a háború keresztülhúzta ezt a féktelen terjeszkedési szándékot, s a megcsappant termés folytán a kazlak visszaköltöztek a kertbe.

A pajták sora úgy zárta el nyugat felől a falut a mezőktől, mint valamikor a Kínai Nagyfal zárta el környezetétől a Mennyei Birodalmat. Magas, hodályszerű, egymásba folyó épületek voltak a pajták, csúcsos cseréptetővel, tetejük élén a borítópléh hosszú, egyenes vonallal metszette a nyugati égboltot. A húszas években nagy tűzvész pusztította el a szérűket és a pajtákat, de még a házakra és gazdasági épületekre is átterjedt, a falu népe az orkánszerű szélben tehetetlenül állt vele szemben. A nagy falutűz után a gazdák egységesen építették újjá a pajtákat, a szomszédos épületek tűzfala közösre készült vagy szorosan egymás mellé simult, és a cseréptetők is egymásba olvadtak, mintha folytatódnának, bár a cserép színe vagy mintája eltérhetett egymástól. A falunak azon a részén, ahol mi laktunk, a házak, udvarok és pajták kilométer hosszú sorát két szabadon hagyott köz, úgynevezett puszta szakította meg, mindkettőn szekérút vezetett ki a mezőre. A pajtákkal érdemes bővebben foglalkozni, mert a parasztember szűkebb életterének fontos részét képviselték. Viktor Sklovszkljnak a Ro- land-éneikről való elemzésében olvashatjuk, hogy Roland kardja, vaskesztyűje, kürtje, harci felszerelései a szövegben mintegy önálló életet élnek és egyénien viselkednek, összhangban a hős cselekedeteivel, annak egyéniségét húzzák alá és egészítik ki; hasonlóképpen áll össze a ház, az udvar és a kert elemeiből, állataiból és szerszámaiból a gazda hagyományos munkájának rendszere és ebből következő erkölcse és jellemvonásai. Ügy is mondhatnám: a parasztember egyénisége. Mert ezeknek a munkaeszközöknek és épületeknek alakját, elrendezését és felhasználási módját az évszázados termelői gyakorlat tapasztalatai formálták, s az embernek a hozzájuk való viszo