Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (II.)

nya a célszerűség és munka törvényszerűségei szerint alakult ki. Az ember építette föl, szerezte meg és használta őket, de rendeltetésük már-már önállósult tényével visszahatottak a gazdájukra és megszabták a viselkedését, gondolatvilágát, vágyait és lehetőségeit. A gazdáéi voltak, de úgy, hogy birtoklásukkal egyben fogvatartották őt és determinálták egyéniségét. A pajták a hétköznapok gyakorlatában tárolóhelyül, néha alkalmi munkahelyül szolgáltak. De még nagyszerű pihenőhely is esett itt a szénában, lóhererakás tetején, meleg nyári és kora őszi esős napokon ide húzódott a fér- finép szúnyókálni egyet az örökké mozgó és nyugtalan asszonyi szemek elől. (Mintfia ma is hallanám: — Hol ez az ember? Biztosan a pajtában alszik!) Aratás előtt és közben is, esős napokon itt fonták az aratók rozsszalmából, vagyis zsúpból a szalmakötelet. Még komolyabb munka volt a szecslkavágás: a nagy ikerekű szecskavágó egész nap hersegtette az árpaszalmát, takarmányt, röpködött körülötte a miszlikbe vágott száraz lóhere, és a hajtó úgy hajlongott a hosszú kallantyúba fogózva, mint a sivatagi arab a kelő nap előtt. Nagy, kétszárnyú fakapuk nyíltak a pajtába, az egyik az udvar felé, a másik a mező felé; a kapukon meg kisebb faajtók: befelé a pajtaajtó, kifelé a kertajtó. (Lám, állandóan munkál az önkényes és egyszerűsítő, gyakran logikátlan nyelvi fogalomalkotás: miért nevezték el a pajtából a kert alá nyíló ajtót kertajtónak, amikor a kert befelé, az udvar felé volt?) A nagy kapuk nyikorogva nyíltak, nem jól zártak, réseiken állandó fuvallatok és huzatok szöktek a pajtába és szorgalmasan lebegtették a tető horoggerendáin lógó pókhálókat. A kitárt kapukon a megrakott hosszúszekér (a szénásszekér elnevezése) is befért. Benn a hodályban, baloldalt vastag oszlopokból és erős rudakból ,,állás“-t építettek a lednek, árpaszalma, széna részére, alatta a törek kapott helyet. Jobboldalt, a földtől egészen a tetőig a gomboshere vagy a lucerna helye volt, egész kazal kerekedett itt belőle, amely a kertikamra padlására is ráfolyt. Mert a pajta jobb sarkában vályogfallal és padlással kirekesztettek egy kisebb helyiséget: ez lett a kerti kamra. Árpát és zabot tároltak itt hombárokban, búzát ritkábban, mert a kenyérgabonára a tolvajok miatt jobban vigyáztak, és a kertikamrából könnyebb lett volna ellopni. A kertikamra már bővebb terméseket és jobb módot jelentett, annak volt rá szüksége, akinek a gabonája nem fért el az udvari kamra hombárjaiban vagy a háza padlásán.

Abban az időben gyerektanya a kert is, a bontakozó képzelőerő táptalaja, a fantázia gazdag lehetőségeket nyújtó élettere. Télen a havas tetejű szalmakazlakban verebek hálnak, aki ügyes, kézzel is megfoghatja őket. A pelyvás mellett, ahol a szalmakazal és a nádfal találkoznak, görény lakik, látták oda befutni, és az elhullaj- tott toliakkal is elárulta magát, jő lenne kifüstölni. Haditanácsot tart a lyuk szájánál a gyerekcsapat, tervek születnek, rendszerint eredménytelenül. A megkezdett árpaka- zal mellett, ahol a gamóval (gajmóval) már kihúztak belőle egy részt, galambok tipegnek a hulladékban, elhullajtott szemet keresnek, lószőrből tőrt lehet vetni nekik és megfogni valamelyiküket. Estefelé, „hordás“ idején héják, sólymok és karvalyok suhannak a kazlak között, a jámbor, aludni készülődő verebekre vagy magányos galambokra vadásznak, de vajon elég erős fegyver-e a csúzli, a parittya ellenük? A pajtában meg alighanem bagoly lakik, a lóherében egérmaradványokat és kiöklendezett tollakat találtaik, egyszer ki kell lesni a vén gazembert. No és a szalmakazalban olyan könnyű barlangokat ásni, mély és sötét lyukaikat kaparni, ahová a szegény kis emberfia biztonságosan elrejtheti haramja gyerektársai elől a legféltettebb kincseit: sárgaréz töltényhüvelyeket, színes vadászpatronokat fácánnal, öreg zseblámpaelemeket, parity- tyába való medvesörétet és lópatkósarkakat, amik „még a varjút is leviszik“, pléhdo- bozokat és cérnásgurigákat, gombokat, márványgolyókat (igazában, sajnos, csak festett agyaggolyők) és minden mást, aminek az égvilágon semmi, de semmi gyakorlati haszna nincs, a gyerekképzelet számára mégis roppant fontos és különleges jelentőséggel bír, cseretárgy és érték, azaz vagyon.

A kert fogalmát elsősorban mégis az a munka jellemzi, amelynek során a paraszt- ember naponta „termelői“ viszonyba lépett vele. Ez a munka az állatoknak való bekészítés, a „hordás“ volt. Érdekes módon ugyancsak „hordásnak“ nevezték a gabona- termésnek szekerekkel a szérűre való beszállítását, az asztagrakás idejét, s a falum embere tiszta lelkiismerettel használta mindkét esetben az általános és pontatlan „hordás“ szót anélkül, hogy ebből a legcsekélyebb nézeteltérés vagy információzavar keletkezett volna. Az esti hordás már-már rituális szertartást jelentett a parasztember