Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (II.)
Duba Gyula 3. A kert Van valamilyen sejthető eredetű, de tagadhatatlanul meglevő törekvés a falum nyelvezetében, lerövidíteni a kifejezéseket, megnyirbálni a szavak hosszát, felbontani az összetett szavakat és a felével fejezni ki azt, amit az egész jelent. Valami eredendő igyekezet egytagú szavakkal beszélni és ugyanilyen fogalmakban gondolkodni. S mindezt úgy, hogy ez a „gazdaságosság“ ne menjen a közölt tartalom információgazdagságának és a gondolkozás árnyaltságának a rovására. A szérűskertet például egyszerűen csak kertnek hívják vagy esetenként szérűt mondanak, de szérűskertet még véletlenül sem. A szőlőheggyel is hasonló helyzet állt elő; azt mondják a földijeim: megyek a szőlőbe! ... vagy: megyek a hegyre. Ha valaki a szőlőhegyet említené, finomkodónak tartanák, de érdekes módon, ha városi emberrel beszéltek, ilyenkor megengedett volt a válogatottabb, az irodalmibb kifejezések használata. A lovakat közismerten befogják a szekérbe, a falum embere hidegvérrel azt mondta, amikor még a saját lovaival sze- kerezett: megyek fogni!. . . s még véletlenül sem történt meg, hogy ebből ne értette volna meg mindenki: a lovait megy befogni a szekérbe, szánkóba vagy egyszerűen csak az eketaliga elé, mert az ekét ekelovon — két keresztbe ácsolt fadorongon — húzatta ki a mezőre. Rövidíti hát a falum a szavakat, s egyúttal az értelmüket is módosítja a saját szükségletei szerint; a „kert“ szó így elsősorban és konkrétan a szérűskertet jelenti a számára és nem a gyümölcsöskertet, de már a virágoskert például kiskert lett a szóhasználatában. A gyümölcsöskertet meg, miután nálunk többségében szilvafák vannak benne, lakon ikus egyszerűséggel szilvásnak mondja. E rövid nyelvészeti bevezető után, úgy vélem, érthetővé válik, hogy a kert, amelyről esetünkben szó lesz, nem egy általános, közelebbről meghatározatlan kert, hanem konkrétan a mi harminc évvel ezelőtti szérűskertürik. Mert az udvar, még pontosabban az ölfarakásoik és száradó gömbfák területe után a kert következett. Két kerítése mentén sűrű orgonabokrok nőttek. Balra, mindjárt az elején, hogy közel legyen az istállókhoz, a tojás alakúra rakott lóherekazal állt. Szalmával fedték be a tetejét, hogy ne ázzon be a drága takarmány. Vigyázott a takarmányára a gazda nagyon — a neve is jelzi, hogy takargatni, vigyázni kell —, mert olyan volt ez az állatainak, mint a háza- népének a kenyér. Még úgy is „metszették“ az összepréselődött 'lucernát, mint a kenyeret, vigyázva, kocka alakúra, beosztva, mint a drága élelmet. Külön fogalom a paraszt- szótárban: „megmetszeni“ a lóherekazalt. Maga a művelet gondos megfontolás után történt, és a takarmányozás menetében fontos eseményt jelentett. A takarmánykockákat abroszba helyezték, s az abrosz négy „csücskét“ összefogva, vigyázva vitték be az istállóba, hogy egy szál se hulljon el és vesszen kárba belőle; hanyag és semmire nem megy az a gazda, aki az udvaráról a kertbe vezető utat takarmánycsomókkal hullatta tele, mert az állatai kenyerét hullatta el; amikor kamaszkoromban én hordtam az állatoknak a takarmányt és a szalmát a kertből, nagyanyám el nem mulasztotta volna, hogy figyelmeztessen, ha látta, hogy hanyagul fogom össze az abroszt. A lóherekazal mögött, a sövény közelében fiatal diófa állt, mögötte kupolás házikóvajikdó parusztvildg (id
