Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Ozsvald Árpád: Két vers
— Igaza volt, főnök úr — mondta Gergő bácsi. — A Leó meg a Sára lábát törte az éjjel. — Kár! — felelte a főnök. — Mert okos két ló volt, az egyszer biztos. Ami nekünk éveken át nem sikerült, azt Leó meg Sára egyetlen éjszaka megoldotta. Most, végre, kap majd a telep autót! — mondta, és az ujjával pattintott. Gergő bácsi meg csak állt, nézte a főnök urat, és azt mondta: — Nem kár! Buta lovak voltak azok — s ezzel elmentünk haza. Gergő bácsi leült a díványra, a dívány alól előhúzott egy üveg pálinkát, és egész délután ivott. Megivott egy fél üveggel, s mikor a szeme olyan lett, mint az elgázolt kutyáé, odaszólt nekem: — Gyere ide. Kezdtem odailleszteni a lábujjamat a bakancsa orrához, ő meg átfogta a nyakam, és azt mondta: — El köll menned innen, kölök. Ha csak rád nézek, rá gondolok. És ha rá gondolok, muszáj, hogy megverjelek. És én mindig rá gondolok. Arra a kurva anyádra, aki ide hozott, aztán engem is, téged is itthagyott. így nem bírok élni, kölök. Muszáj innen elmenned, kölök ... Aztán elaludt. Betakartam. Előkotortam a szenesláda mögül a fejkendőt meg a papucsot, és én is bemásztam az ágyba. Ozsvald Árpád gyermekhangra Már futni se mernél a kert alatt, csak álmokkal ámítod önmagad, emlékedben él csupán a fiú, kit a táltos ledobott, varangyos békák tűz-szeme, kocsma előtti vad zene, csizmák — porfelhőt rugdalok, kezek — kerítést tördelők, harmonika gyöngyház-gombjai mi újat tudnak még mondani? Három vaspánt a szívemen, lajszavuk hallom idebenn. Vigyázz — a kerékszög kiszakadt, dugd oda helyette ujjadat! Zsebkendőd véres — sose bánd, Csak hulljon, csak hulljon az a pánt! vadvizek Pikkelyek ezüst tánca, szél, csak ha szél tollászkodik, bolydul a felszín nyugalma, csak ha a szél durcáskodik, mozdul a türelmes vízanya-test, gyomrában ebihalak sírnak, fejjel lefelé csüngő lárvák keresik a biztos mennyországot, tört szárnyú ikaruszok, bogárhullák lökődnek a part felé, szél, csak ha a szél köszörüli a sás borotváját, borzong a víz, ringatja a Nap szétszabdalt arcát. A vadvizek tiszta álmát őrzöm én. A kimondhatatlan szavak kegyelmét kérem a hűvös, néma csigáktól, mert nem lehet büntetlenül a mélybe zuhanni, holt-kagylók szétfolyó testét, a sohanemvolt gyöngyöt keresni hasztalan; szél, csak ha a szél jajgat felettünk, érezzük a csiborok nyugtalanságát, a tegzesek és hidrák kő-váruk mögül figyelnek hallgatag.
