Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Fülöp Antal: Kedvező pillanat

— És mondja csak, Gergely... mit érez ilyenkor...? — kérdezte a főnök úr.

— Nem értem, mit mond a főnök úr — felelte Gergő bácsi, és a kalapja reszketni kezdett a kezében.

— Azt kérdeztem, mire szokott gondolni, mikor így nyakoncsípi a kölyköt? — mondja a főnök úr.

— Nem az asszonyra! Erre mérget vehet.

— Értem — mondta a főnök úr. Aztán rágyújtott, és föl-alá kezdett járkálni a pult mögött. Csak a fejét láttam, mert nem értem föl a pultot.

— Szóval nem szokott töprengeni azon, amit csinál; sem előtte, sem utána. Ez nem rossz! Tetszik nekem!

Aztán megállt Gergő bácsival szemközt, és azt mondta:

— Az éjjel Leó meg Sára a lábát törte! Én meg azon gondolkodom, hogy a fennmaradt abrakot kinek adjam: a kocsisomnak...? vagy másnak...? Mert a ceruza így is fog, meg úgy is fog.

— Megköszönöm ón azt — mondta erre Gergő bácsi —, csakhogy a Sára meg a Leó nem törte lábát, sem az éjjel, sem máskor.

— Rosszul látta! — mondta neki a főnök úr. Kinyitotta a páncélszekrényt, és egy üveg pálinkát állított a pultra.

— Küldje ki a kölyköt — mondta.

Erre Gergő bácsi azt mondta:

— Eredj ki az irodából.

Mentőm megnézni a lovakat, de a főnök úr utánam szólt:

— Az istállóba ne menj be!

Leültem az istálló falánál...

. . . MAMA!

Gergő bácsi kijött az irodából, a keze szárával törölgette a száját, nagy léptekkel jött felém.

— Maradj kint! — mondta, és becsapta maga után az istállóajtót. Odalopóztam az ajtóhoz, és egy lyukon belestem.

Gergő bácsi ott állt Sáránál, átölelte a nyakát, a fejük összeért, úgy simogatta a ló nyakát. Ahogy simogatta, egyszer csak elordította magát:

— Aunnye, hát csak egy pár gebe van a világon!

Ezzel lekapta a szögről az ostort, és mint a répát, ütni-vágni kezdte Leót meg Sárát. A lovak meg rugdosni kezdték a gerendát, rángatták a kötőféket, csak úgy recsegett a jászol.

— Akár agyon is rúghatnák az embert — mormogta Gergő bácsi. Az ostor suhogott, Leó patkója meg egy arasznyira villant el Gergő báosi lábaszára mellett, és eltalálta a fadúcot.

— Mondom én, hogy ez még agyonrúg engem — mormogta Gergő bácsi, de arrább nem ment volna a lovak farától. Már alig látszott a portól, a röpködő szalmától és ganéjtól, a patkók meg tovább villogtak mellette. Arca szomorú volt, amint megfordította az ostort.

— Bizony könnyen megeshet, hogy itt helyben agyonrúg — mormogta, és a nyéllel egyenesen Sára farka alá vágott, az meg — durr! — Gergő bácsi halántéka mentén feosikeíészkestől kirúgott egy darab deszkát a padlásból. A patkó szikrát vetett, és Gergő bácsi szomorú arca eltűnt a lezúduló törmelékfelhőben.

Kinyitottam az ajtót, és beszóltam:

— Valami baj van?

— Menj innen, az isten rohasszon meg — mormogta valahonnan Gergő bácsi. Kicsit megnyugodtam, de egyszer csak hallom:

— Megrúgott! Itt van, itt rúgott meg! Meg mert rúgni engemet! — Gergő bácsi kirohant a kavarodásból, és a hosszú nyelű kalapáccsal loholt vissza.

Megette a fene, kilazult a jászolkarika, gondoltam. Most aztán hajkurászhatjuk egy jő darabig a Leót meg a Sárát, ha kitörnek az istállóból. Ki is vágódott az ajtó, de a küszöbön Gergő bácsi jelent meg. Izzadt volt, poros volt, a kalapja félrecsúszott. Mögötte szalmatörmelék lebegett a levegőben.

— No, most gyere! — mondta, és mentünk vissza az irodába. Mikor beléptünk, a pálinka nem volt az asztalon.