Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - FIGYELŐ - Egri Viktor: A festett világ valósága I.
reformokat szükséges végrehajtani, hogy a kor színházát megteremthessük, ezt Major Brecht segítségével és gondolatainak fegyelmével tisztázza maga számára — írja M. G. P. Cselekvővé tenni a nézőt, kizökkenteni méla műélvezéséből, a nézőtér sötét- jében meglapuló kultúrszertartást szemlélő tétlen magatartásából — ez a brechti eltökéltség Majornak A luzitán szörny esetében teljes sikerrel járt. A Rómeó és Júlia színpadát Major megfosztotta, minden színtől és dísztől, nincs sem szikrázó napsütés, nincs kékes holdvilág, az erkélykorlátra hulló ezüstsugár, amit a néző eddig megszokott, s ami Zeiffirelli rendezését a londoni Old Vicben, és még inkább a vérbő reneszánsz Veronát oly utolérhetetlen varázslattal megjelenítő filmjében jellemezte. Józan és kiábrándító minden a színpadon, dísztelen szögletes szekrényeket tologatnak ide-oda, és mindez azért, hogy egyedül a színész játéka hasson abban a kiábrándító hideg fényben, amely hivatva van a zsarnokit, a fiatalokat gúzsba kötő társadalmi légkör sivárságát megmutatni. „Az előadás kevés fényt kap a reflektoroktól, de megkapja az költészet és igazság fényét“ — írja M. G. P. és én egyetértek vele abban, hogy az igazság fénye valóban süt a színpadon, ám a költészet rovására, és kérdéses — az előadást követő vita ezt nem döntötte el — vajon elegendő-e, hogy Major ebben a rendezésében „felfedezte Rómeó és Júlia agyát.“ A szerző szerintem helyesen tapintja ki, hogy a tragédia kimozdult végre az édeskés szerelmi gügyögésekből, ahogy Zeffirelli legvarázslatosabb, fokozhatatlan Rómeója után el kellett vetni minden pompát és egy kopár színpadon, a szavak erejével, a jellemek ellentmondásosságával — a híres prágai Rómeó előadás után — magyar színpadon is ki kellett emelni a tragédia társadalmi(-»politikai jellegét. Major szerintem csak ott esett tévedésbe, hogy a politikai hangsúlyt külsőségekkel túlságba vitte — a veronai herceg egyenruhás, gumibotos kísérete a hitleri idők SS-embereire emlékeztet — és vitatható, vajon a tragédiában aktívabb, cselekvőbb Júlia miért annyira fiús, pedig a lányosán bájos Töröcsik játszotta, Sztankay Rómeója pedig pillanatnyi hangulatok rabjaként miért hat nőiesen. A kritika kifogásolta, hogy a szerelem hiányzik az előadásban, és hasztalan a szerzőnek több fejezetre terjedő, káprázatos okos érvelése, végeredményben ebben az esetben nem győz meg, és túlmagyarázkodásnak tetszik, hogy szerelmük ebben az előadásban „két ember szövetkezése az életre. Társulás, egymás vállalása. Szerelmük több, mint szerelem: az élet teljessége, az egyéniség leggazdagabb kibontakozása.“ Szépen, szinte költői ihletettséggel állítja ezt a gyakran szarkasztikus hangú, csípős nyelvű M. G. P., ám az előadás kopársága, túl józan jellege ezt nem igazolja — azt azonban igen, hogy a veronai fiatalok halála nem végzetszerűen elrendelt, hanem társadalmilag meghatározott. Major tehát, ha ebben a rendezésben el is vesztette a csatát, gondolkodóba ejtette a nézőt és brechti értelemben állásfoglalásra késztette. A Marton Endre munkásságának szentelt fejezetekben M. G. P. elsősorban különleges térérzékét emeli ki, akinek sikerül a színpad mélységét kihasználva rendezéseinek dinamikát adnia. Kitűnő az a megállapítása is, hogy Marton színpada folytonos mozgásban van, dinamizmusa ingerlő és zaklatott. A Czillei és a Hunyadiak előadást elemezve helyesli Martonnak azt a rendezői felfogását, hogy a néző a színpadon nem történelmi régmúltban ragozott mesét lásson, hanem a történelmi jelenben élő emberek politikai, egyéni drámáját. „Olyan emberek élnek itt, mint mi — írja. — Ugyanazok a törvényszerűségek érvényesek rájuk is. S csakis így érhető el az, hogy a történeti példázat a mához is beszéljen, ne rekedjen meg a történelmi színes nyomatok esetleg gyönyörködtető, de mindenképpen öncélú rajzánál.“ Marton Weiss Marat-Sade rendezésében Is újat hoz a színpadi tér felhasználásában; a dráma eddigi nagy rendezőivel, az angol Brookkal és a lengyel Swinarszkival szemben abban ad újat, hogy rendezése központjában nem a harc értelmetlensége áll, hanem két ellentétes tézisnek összecsapása. „De Sade és Marat vitázik itt: individualizmus vagy kollektivizmus? Demokrácia vagy diktatúra? A személyiség feltétlen szabadsága vagy forradalmi eszmék? — ezek a dráma főkérdései. De Sade márkinak a charetoni elmegyógyintézetben előadott darabja a megcsúfolt forradalmat, a forradalmi események vámszedóu ítéli e_. Örültek emelnek itt vádat a józanok ellen, akik
