Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - FIGYELŐ - Egri Viktor: A festett világ valósága I.

egy győztes forradalom eredményeit zsebre vágták, s akik az igazi forradalmárokat hideg vízzel vagy rácsos cellával igyekeznek kijózanítani.

Marton rendezése ezt az eszmei vonalat követi és fejleszti tovább, Peter Weiss intenciója szerint kiemelve, hogy bármily félelmetes, elborzasztó és iszonyatos ez a polgári forradalom, szükségszerűsége nem vitatható.

Pályafutását Marton a Vígszínházban kezdte (1945—1949), majd a Nemzeti rendezője lett, ahol kezdő évek után a rendezők élvonalába kerül, 1955—1966 között nagy sikereket arat, de csak a következő években válik a kor nagy problémáit színpadon megvilágító európai rangú rendezővé különösen Madách és Vörösmarty, Peter Weiss, Arthur Miller, Peter Luka, Csehov, Gyurka László darabjainak színre vitelével, melyekben nem a valóságok rekonstruálására, a részek megvilágítására törekszik, nem csupán a külvilág megjelenítésére, hanem az ember belső világának, az élet rejtett összefüggéseinek felmutatására.

Amint M. G. P. az illuziószínház egyeduralma ellen munkálkodó rendezőkről mond

— és itt Marton érdemét emeli ki — már túlnő a portré jellegén; könyvének ezeken a lapjain nem csupán mint színháztörténész, hanem mint avatott dramaturg és szociológus is jelesen vizsgázik.

Könyvének harmadik fejezete egy nyolcvanöt oldalas védőbeszéd a cinikusnak, léha üzletember-rendezőnek nevezett Várkonyi Zoltán mellett. Kevesen tekintik őt művésznek, mert „aki mesterségét keményen tudja és műveli, az nem hat eléggé művésznek, azt iparosnak tekintik azokkal szemben, akik csupa sejtelem, sóhaj, lelki panasz, alanyiság és rebbenő bizonytalanság.“ Védelmében sorra veszi a vádaskodók közhelyként ható érveit, mert ilyen alapon gyanús volna a milliomos Chaplin vagy Claudel, aki diplomataként volt költő, Malraux, aki miniszterséget vállalt... Kesernyés gúnynyal az abszurdig megy a védelemben: miért keres pénzt a művész, ahelyett, hogy éhezzen és gyanús a siker is, ha a művész nem agg korában, hanem fiatalon éri el.

Mindez azonban csak mulattató szellemesség, de komolyra fordítja a szót, amikor felsorakoztatja érveit és megmagyarázza, miért tarka és jókedvű Várkonyi színháza, amely érzékenyen reagál minden újdonságra akár Moszkvában, akár Londonban vagy New-Yorkban zajlik le.

Várkonyi színházi érdeklődési területe széles és sokoldalú; helye van ebnne a francia bohózatnak (Feydeau: Egy hölgy a Maximból), a bűnügyi drámának (Agathe Christie: Tíz kicsi néger, Robert Thomas: Szegény Dániel), a szórakoztató játékok hosszú sorának (Noel Coward: Vidám kísértet, Weingarten: A nyár, Schisgal: Szerelem, ó!) A sort folytathatnám; ugyanakkor számos szovjet darab sikere fűződik a nevéhez; Sándor Kálmán tanácsköztársasági drámáját, A harag napját ő viszi sikerre 1951-ben, Németh László A két Bólyaiját is ő állította színpadra.

Nem vitás, hogy mint a Vígszínháznak és kamaraszínpadának, a Pesti Színháznak főrendezője, majd igazgatója — kitűnően ismerve polgári ízlésű közönségét — kisebb- nagyobb engedményekkel elsősorban neopolgári sikerszínházat csinál, a népnevelés szerepét átengedve a József Attila Színháznak, magasabb művészi színvonalon a Tháliá- nak. Shakespeare-t, Shaw-t, Ibsen-t, O’Neill-t, Pirandellót, Dürrenmattot, Arthur Millert látványosásgokkal, Molnár Ferenc, Williams könnyebb, de mindig ízléses kosztjával vegyít?, mindig igényes, magas színvonalú előadásokat produkálva. A dráma válságának idején, a színháztörténet legkomorabb évtizedében, a hatvanas években, amikor — a könyv szerzőjének szavaival élve — Párizsban nyakig beföldelt asszonyok üres szavai, szemétláda szélén tengődő szklerotikusok motyogása hangzott a színpadról, Londonban komor konyhaszag, az alagsori személyzeti lakásokban áporodott levegő terjengett, Prágában és Varsóban absztrakt abszurdok kietlen kastélyok csapdáiban fuldokoltak .. . Berlinben társadalom-tudományos szikárság uralkodott: a város másik felében pedig tébolydának ábrázolták a világot... Az Off-Broadwayn gonosz nemi eltévelyedettek gyilkolták egymást — Budapest kivételnek látszott. És ebben a kivételben Várkonyi — megértve a megcsömörlött és fellázadt nézőt — visszahelyezte az emberi érzéseket, nem tartotta maradinak, hogy a néző sírjon és nevessen.

Engedmény volna ez? Eltávolodás a korszerű színház mai céljától, a brechti követelménytől, hogy a színház nem a szórakoztatás, hanem az elgondolkoztatás, az állás- foglalásra való késztetés eszköze?