Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - FIGYELŐ - Egri Viktor: A festett világ valósága I.

„Strindberg alakjai — írja Steiner — önnön meggyötört pszichédnek és hajszolt életének kisugárzásai.“ Csehovot forradalmárnak tartja, akár Ibsent. Érd'^tes, hogy Csehovot kirekeszti a tragédia vizsgálatának területéről, és az író vallomásaira támaszkodva komédiaírónak tartja.

„Csehov drámái — fejtegeti Steiner — meghatározott történelmi körülményekben gyökereznek, és erős bennük a politikai irónia és társadalmi szatíra eleme ... Hogy új élet ébredhessen a világban, a fejszének meg kell csendülnie a cseresznyéskertben, Lopahin közönséges vadállat, de maga a közönségesség egészség, ami a halottak parlagon heverő birtokain új házakat épít az élőknek. Csehov orvos volt, és az orvos- tudomány ismeri a gyászt, adott esetben a kétségbeesést is, de nem ismeri a tragédiát.“

Almási Miklós a könyv Utószavában Csehovra hivatkozva kiemeli, hogy a tragédia hanyatlásának folyamata a polgári életforma banalitásával, az élet szürkülésével van kapcsolatban, azzal a jelenséggel, amit elidegenedésnek nevezünk.

„... ha az élet köznapjaiban elhal a rezonancia a nagy sorskérdésekre — írja Almási —, akkor nem csoda, ha a drámaíróban is eltompul az érzékenység e rezonancia rejtett jelentkezésmódjainak lejegyzésére. A tragédia világküldatésű osztályok és társadalmak önismerete: pusztulása e hivatástudat elsorvadásának és e küldetés objektív felfüggesztődésének következménye.“

Am a továbbiakban Almási perbe száll Steinerrel, megcáfolja, hogy korai lenne a tragédia halálhírét kelteni, hiszen regenerálódásának nemcsak jeleit, hanem jelentős darabjait is számon tartja a szocialista irodalom. Jómagam Visnyevszkij Optimista tragédiájára, Trenyov Lyubov Jerovájára utalok, és igaza van Almásinak, hogy a harmincas-negyvenes évekre visszatekintő szovjet irodalom, a háború, a partizánmozgalom, a törvény- sértő perek korszakának sokrétű konfliktusait átvilágító művek sora a tragédia emberi tartalmának és történelmi jelentéseinek újabb színeit kínálja.

A kritika joggal veti Steiner szemére látókörének korlátozottságát, de ezt felismerve értékelnünk kell vizsgálódásának mélyen emberi hangját és tudós felkészültségét, amellyel a színház világában oly biztos kézzel elkalauzol.

Négy esztendővel ezelőtt Molnár Gál Péter Olvasópróba című könyvében néhány remek színészportréi. aiiitott elénk, s most ezt a monografisztikus igényű bravúrját Rendezőpróba címmel megjelent új kötetében (Szépirodalmi, 1972) a magyar színházi világ három kimagasló rendezőjének portréival, Major Tamás, Marton Endre és Vár- konyi Zoltán munkásságának elemzésével még átfogóbb tudással és színpadértéssel megismétli.

Telitalálatnak érzem, hogy három teljesen különböző vérmérsékletű és érdeklődési körű, eszmei-formai kérdésekben egymástól eltérő — csak az experimentális kedvében rokonítható — egyéniséget választott ki annak igazolásául, milyen széles skálájú a dráma színpada állításának lehetősége, hogy abban milyen értője van Major Tamás személyében az agitációs jellegű drámának és dokumentum-játékoknak (Peter Weiss: A luzitáni szörny, A vizsgálat), klasszikusok újjáértékelésének (Athéni Timon, Rómeó és Júlia), Marton Endre személyében pedig a magyar dráma felfrissítőjét üdvözölhetjük (Madách: Mózes, Csák végnapjai, Vörösmarty: Csongor és Tünde, Czillei és a Hunyadiak), de kiváló értője a korszerű drámáknak és dokumentumjátékoknak is (Arthur Miller: A bűnbeesés után, Lorca: Bernarda háza, Peter Weiss: Marat/Sade, Gyurkó László: Fejezetek Leninról).

A kép teljességéhez tartozik Várkonyi Zoltán könnyebb fajsúlyúnak mondott, ám korántsem kommerciális rendezői munkájának szellemes elemzése, amely filmjeire is kiterjed.

M. G. P. lebilincselő érdekességgel és páratlan filoszfelkészültséggel világítja meg Major Tanásnak azt a törekvését, hogy cirkuszítsa a színházat. Brecht cirkuszával hozza ezt kapcsolatba, és nem vitás, hogy Major sokat tanult Brechttől, ugyanúgy leszámolt az átélés követelményével, mint német mestere, amikor első kísérleteit tette a politikai színház és a dokumentumdráma meghonosítására, és a kezdeti sikertelenségeket a színházszerkezet elavultságában, a jelenkor követelményeinek meg nem felelő merevségében látja. Hogy „mi a szocialista színház célja és feladata: miféle