Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - Kövesdi János: Álom a ködbikáról (novella)
Roppant különös színe volt a hangjának. Mintha légüres térben beszélt volna. — Gyere a táblához — hallotta ismét. — Megpróbállak megmenteni. Tanultál? — Igen ... ta-ta-nultam ... — Lépj fel a katedrára! Gyorsan! És ne botorkálj, mert beleesel a vízbe ... — Hiszen itt nincs víz — morogta félhangosan. Tétován beugrott az autóba. Az ajtó nyomban becsapódott, s bent kigyulladt egy gyér fényű lámpa. Sípolásszerü tülökszó hangzott, és megindultak. A tanárnőnek furcsán csillogott a szeme. Fiatal volt, lenszőke, telt idomú. — Félsz? — kérdezte. — Egy kicsit. — Ne félj. Nincs mitől. És .. . nem kell mindjárt felelned ... A fiú hallgatott. Csak most vette észre, hogy a tanárnő félig meztelen. Lenge hálóköntöse egészen szétnyílt rajta, amint a kormányt fogta. A fiú mindig elszégyellte magát, ha az osztályban találkozott a tekintete a tanárnőével. S ugyanakkor a vágyakozással rokon furcsa izgalom borzongatta meg a bensejét. Most is valami ilyesfélét érzett. De most erősebb volt a vágyakozása, noha ellensúlyozta azt a szemérmesség és a félelem, hiszen a bika ott toporzékolt a kocsi hátuljánál... — Ne félj — ismételte a tanárnő, rávillantva perzselő tekintetét. — Hisz senki sincs az osztályban rajtunk kívül. A fiú félszeg vágyakozással bámulta a nőt. Ojra köd ereszkedett a sivatagra. Először áttetsző fátyolként lebegett a homok fölött, aztán gomolyagokban hömpölygőit ide-oda. A fiú hátranézett — a bika még mindig követte őket. De a fiú nagy csodálkozására nem volt feje. Amint nézte, lassan-lassan megbizonyosodott affelől, hogy tulajdonképpen a bika is csupán egy ködgomolyag. Egymás után váltak le a tagjai, előtezör az izmos nyaka, majd a lapockája, a szügye, a lába. Végül egészen eltűnt: szertefoszlott... — Mit bámulsz úgy rám! — mondta bűvölő hangon a tanárnő. — Nem szabad félni, te csacsi... Azzal elengedte a kormánykereket, és szorosan odabújt a fiúhoz. Először a tenyerébe fogta a fejét, és duzzadó nedves ajkát rátapasztotta a fiú szájára. Aztán egész testével ráborult. .. A fiú megremegett, és majd megfulladt a harsogó gyönyörtől. Csak annyit tudott kipréselni magából: — Sze-szeretem ... szeretem ... Az autó eszveszetten rohant, ide-oda cikázva a friss homokdűnék között, majd hirtelen nagyot zökkent és megállt: orral belebukott egy mély verembe. A tanítónő rázuhant a kormánykerékre, mire fülsiketítő hangon megszólalt a tülök, és sivított, búgott, hosszan, elnyújtva. A fiú rémülten felugrott az ágyon . . . — Hhöö . .. ööö . .. öm ... — nyöszörögte ziláltan. Éjjeliszekrényén égett a kislámpa, a szlovák tankönyve a földön hevert. Már jól bent jártak a reggelben, de tanulótársai még mélyen hortyogtak az emeletes vaságyakon. Almosán feltápászkodott, és imbolyogva odament a sarkig tárt ablakhoz. Kintről beszűrődött a szobába a júniusi napfény. Nagyot szippantott a beáramló hűs levegőből, és mélyen kihajolt az ablakon. Lent a völgyben, amely fölött magányosan állt a diákotthon, egy hosszú vasúti szerelvény vonult lassan, méltóságteljesen. A mozdony hirtelen füttyentett egyet, majd a rövid füttyentést kitartó tompa bömbölés követte. A bömbölés gyanúsan emlékeztetett az iménti autótülkölésre. A fiú morcosán ellépett az ablaktól. Fölemelte a földön heverő tankönyvet, és az iskolára meg a tanítónőjére gondolt. A sarokban felkönyökölt a köpcös kis Rapcsák, és kuncogni kezdett: — Mit nyöszörögtél te egész éjjel, Boros? Hogy i-igen, tanultam, meg víz, meg sze- szeretem. Boros nem válaszolt. Felkapta a törülközőt, és kirohant a mosdóba.
