Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - Kövesdi János: Álom a ködbikáról (novella)
kardot! A bika közben visszahúzódott. Jámboran, szinte barátságosan el-elbődítette magát, majd előre-hátra lóbálva a fejét, mintha jelezni akarna neki valamit, elindult körbe-körbe. És most, amint így oldalról láthatta az állatot, újfent ámulatba esett: a „megszelídült“ ellenfél nem a bika volt, hanem a tehén. Megsajnált szegény, gondolta. Ekkor mély bömbölés hasított bele a levegőbe. A fiú a hang irányába fordult. A bika közeledett, lépésben. Párja többször is válaszolt bömbölésére. A fiú, felkapta a husángokat, ismét futásnak eredt. Először úgy határozott, hogy szembeszáll a bikával, és megvakítja, ha megint rátámadna. De nyomban rá is döbbent, hogy ostobaság, amit tenni akar. Csak még inkább felbőszítené az állatot, ha megsebesítené. Amint így tépelődött magában, váratlanul ráeszmélt, voltaképpen miért is haragszik rá annyira a bika. Mert piros ing van rajta. A bika pedig nem szereti a piros színt. Miért is nem jutott ez hamarabb eszébe! Halálra fárasztom! — döntötte el. — Megvívok vele. Hiszen láttam én már a filmekben bikaviadalt! Mivel rövid volt a karja, s félt, hogy támadáskor a bika eltapossa, gyors mozdulatokkal rákötözte az ingét a legerősebb husángra, és várta az ellenfelét. A tehén furcsa kérlelő hangon bőgött, hívta a párját, s mindig útját állta, valahányszor az nekiiramodott. De végül is a bika haragosan félretaszította útjából a tehenet, és ügető lépésben elindult feléje. Az első támadást elég ügyesen kivédte a fiú. A bikát csakugyan a vörös ing érdekelte jobban. Ez némi megnyugvással töltötte el. Szabálytalan bikaviadal alakult ki a homok borította végtelen síkon. Harsonaszó nélkül. Tomboló közönség nélkül. A matador süppedező homokban manőverezett, s dárda helyett száraz dorongokat markolt a keze. S a nyílt arénában a bika diktálta a tempót... Az ötödik roham után gyengülni kezdett a fiú karja. S kis idő múlva általános fáradtság vett rajta erőt. Remegett, inogott a lába. Megértette, hogy őt fogja halálra fárasztani az ellenfele. Ez a gondolat mindinkább halványította benne a menekülés reményét. Rátört a kétségbeesés. Hullámzani kezdett körülötte a homok ... Lassan-lassan szélverte tengerré változott a sivatag. Ügy billegett a síkság, akár egy óriási süllyedő hajó. A homok most már nem is zizegett, hanem félelmetesen recsegett, ropogott, mint süllyedéskor a hajó eresztékei. Egyszerre elhomályosult a láthatár, s pillanatok alatt kitört a száraz sivatagi vihar. Sziréna módjára bőgött az orkán, élesen vágta a fiú szemébe a port, homokbuckákat söpörve egyik helyről a másikra. A fiú kellemetlen émelygést érzett a gyomrában, mintha csak tengeri betegséget kapott volna a szüntelen hullámzástól. A bika makacsul támadott, szünet nélkül. A fiúnak már nem volt se keze, se lába. Gépiesen lengette jobbra-balra a piros inget. Csak hiányosan volt jelen tudatában a valóság. Egész testében tompa bódultság zsibogott. Hol felkapta a szél, hol visszaejtette. Görcsösen szorítva a dorongot, emelkedett föl a levegőbe és ereszkedett lassan vissza, mint a rúdugrók a lassított filmen. S amint leért, a láthatatlan trambulin megint visszadobta. S most már a bika is föl-alá szálldosott. Hol ő volt a magasban, hol a bika, mintha egy kétkarú léghinta emelte volna őket. Ekkor egy pici fénypont bukkant fel a szürkeségben. Szemmel láthatóan nagyobbodott és rohamosan közeledett. Nemsokára a nehéz dübörgés is hallható lett. Csakhamar fémes zakatolássá vált. A fiú belehallgatózott a csendbe ... Igen. Vonatzakatolás. Kis idő múlva már ott is állt előtte a furcsa jármű. Egyreflektorú hosszú fekete autó volt, két kerékkel. És a kerekei: egy-egy ködnyaláb-görgeteg. De akár egy-egy száguldó gömbvillám is lehetett volna. Hirtelen megszűnt a himbálózás. Az autó megállt mellettük, a bikára szegezve kükloptikus fényszemét. Az állat körbejárta az autót, és bizonytalanul hunyorgott. . . A fiúnak úgy rémlett, mintha valaki szólította volna. Most minden idegszálával a hang irányába fordult. Kinyílt a kocsi ajtaja. Nemsokára tisztán halotta a nevét: — Boros! Rögtön felismerte a hangot. A szlovák tanárnő hangja volt. — Igen ... igen ... — motyogta.
