Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - Kövesdi János: Álom a ködbikáról (novella)
kifújja magát, s hogy ha majd odaér, megint lebukhasson a víz alá. Így egy ideig távol tarthatta magától a vérszomjas állatot, de csakhamar érezte, hogy fogytán van a szusznak. A bika tehát, erejénél fogva előbb-utóbb legyőzi őt. így, ha el akarja kerülni, hogy a vízbe ölje, más módot kell keresnie a menekülésre. Belecsimpaszkodom a farkába, villant át az agyán, vagy felkapaszkodom a hátára. Ogy nem tehet velem semmit. Rúgni a vízben nem tud, a szarvával pedig nem ér el. Legalább alaposan kifárad, míg ide-oda vontat majd. — Várj csak, rohadt dögje! Megúnod te az úszkálást! — mondta fennhangon, fogai közt préselve ki a szavakat, ám meglepetten észlelte, hogy bizonytalanul cseng a hangja. Sokat töprengett ötletén, de mikor a bika ismét odaért hozzá, furcsamód nem az iménti elhatározása szerint cselekedett, hanem fejveszetten bukfencet vetett a hullámok között, és egyenesen a part felé úszott. Lucskosan, fuldokolva vágott neki a sivatagnak. Roskadozott a lába. Egyáltalán nem gondolt arra, hogy a végtelen homokmező a biztos halált jelenti számára. Elszántan futott. Zihálva, nyöszörögve, s csak akkor nézet hátra, amikor lábán már görcsösen összezsugorodtak az izmok és akadozott a lélegzete. A bika épp akkor tűnt fel a tengerszél sötétzöld horizontján. Lapos tekintettel végigpásztázta a kékes messzeségbe vesző síkságot, s mivel a tehén felbőgött, néhány szusszantás- nyira megállt és viszonozta a bőgést. Csak azután kereste meg szemével az imbolygó fekete pontot, hogy újra utánairamodjon. Már derékig ásta magát a homokba a fiú, mire a bika ismét utolérte. Ogy gondolta, hogy ha teljesen beássa magát a homokba, az állat nem találhat rá, s majd az éjszaka leple alatt végleg megszabadulhat tőle. Csakhogy a gödör szüntelenül beomlott, hiába próbálta szélesebbre vájni. Már itt van, suttogta reszketve. Összekuporodom, és behúzódom a gödör fenekére. Talán úgy nem döfhet belém. Azt nem. De agyontaposhat! S szinte már az arcán érezte a bika forró leheletét, mellkasán kemény patáját, hátában a halálos döfést. Az utolsó pillanatban kiugrott a gödörből, és futott. Nem tudta, hová, nem tudta, miért: már jóformán semmit sem érzékelt. A bika a szarva hegyén vitte utána a halált. Ügyes mozdulattal sikerült félreugrania a nehéz hústömeg elől. A bika öklelésre szegett fejjel zúgott el mellette. Kifordult szeme vörösen lángolt bőszületében. Megállt, mintegy tíz méternyire az ellenfelétől, sűrű porfelhőt kavarva maga körül, amely elnyelte mindkettőjüket. A fiúnak nagyot dobbant a szíve. A porfelhőben ismét ott kavargott a menekülés reménye. Közben feszült idegekkel figyelt. Semmi nesz, semmi mozgás. Hamar megértette, hogy a veszély nem múlt el, sőt inkább növekedett. A legrosszabb az volt, hogy most ő sem látta a bikát. A leplezett ellenfél mindig veszedelmesebb, mint amelyik szemtől szembe áll velünk. Nem tudjuk, melyik pillanatban bukkan elő, és támad ránk. Csak futni! Futni! Semmi okosabb nem jutott eszébe. Nemsokára kint is volt a tiszta homokon, és futott, szemét szüntelenül rajta tartva a barna porfelhőn. A bika egyelőre nem mutatkozott. Az jutott eszébe a fiúnak, nincs más menekvés, újra be kell ásnia magát. Elfut messzebbre és egészen beássa magát a homokba. Elviselhetetlenül égett a talpa. Csikorgott, sírt lába alatt a homok. Előrefordította a fejét, hogy gyorsabban futhasson — és rémületében hasra esett. Ott állt előtte a bika. Tökéletes nyugalommal, méltóságteljesen, mintegy arra várva, hogy ő önakaratából felnyársalja magát éles szarvára. Hosszú rekettyehusángokat tartott a szájában. Lehetetlen, lehetetlen — ismételgette magában —, hisz sehol se láttam errefelé bokrokat. Várt. Bénultan feküdt a homokon. Talán föl sem fogta, hogy mindegy, ha a földön marad. A bika előrelódult. Jön! — hasított bele a tudatába. Föltérdelt. És úgy maradt: izmai nem voltak képesek többre. Rámeresztette szemét a bikára, és farkaesszemet nézett vele. Ogy várta a halált. A bika lassan közeledett. Szájában ott himbálóztak a száraz husángok. Ha volna erőm, suhant át az agyán, kikaphatnék egyet a szájából, és addig csépelném vele az orrát meg a szemét, míg csak el nem öntené a vér! Ám ekkor olyasmi történt, ami legalább annyira meglepte, mint az imént a bika. Amikor az állat közvetlenül a közelébe ért. ledobta eléje a husángokat és ugyanolyan méltóságteljesen visszahőkölt. Még nagylelkűsködik is! — gondolta a fiú. — Megszégyenít és megaláz, mielőtt végezne velem. Utálatos dög! Hisz tulajdonképpen visszadobta a kezemből kiütött
