Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág VII.

is érezték a kezét és az akaratát, és tudták, hogy az apró irányító impulzusokat szükség esetén azonnal keményen és határozottan beavatkozások követhetik. S ugyanígy apám is érezte az ösztöneiben, mikor figyeljen oda, mert „megugorhatnak“ a lovak, ezért azok a zabla apró rándulásain állandóan érezték nem lankadó figyelmét.

Megvolt hát a két lovunk, de mire megszereztük őket, megjelent a faluban a ló korszerű vetélytársa: a traktor. A sárói állami gépállomásról sötétzöld Skodák jöttek, és bérszántást vállaltak a gazdáknál. Két lóval egyszerre harmincöt „lóerő“ állt szemben, s az egyenlőtlen párharcnak nem is a teljesítmények különbözőségéből eredő helyzetváltozás az érdekessége, hanem az a lovak számára végzetes átalakulás, amit a traktor — majd a szövetkezet — a parasztmentalitásban előidézett. A lovak korszerűtlenné válásának nemcsak gazdasági okai voltak, hanem a parasztsors történelmi változásából eredő erkölcsi-szemléleti összetevőit is megfigyelhetjük, amelyek már nemcsak a munkagyakorlattal, hanem a gondolkodás fejlődésével is összefüggnek.

Ha önmagamon elemzem, hogy mit jelentettek nekem tizennyolc éves koromban a lovak, érdekes eredményre jutok. Abban az időben minden jel szerint apám örökébe kellett volna lépnem, az ő munkáját folytatnom, tehát a forrongó, változó világban a folytonosság megőrzésére készülődtem, s visszatekintve úgy érzem, hogy a lovak birtoklása nemcsak az önálló gazdálkodás lehetőségét jelentette a számomra, hanem szerepük az erkölcsi és emberi magatartásomban, mondhatnám a lelki életemben is megmutatkozott. Gazdasági téren a biztonság és önállóság érzetét sugallták, s lehetővé tették munkánk szabadságát és sikerét, lelkiekben viszont önbizalmat és emberi méltóságot kölcsönöztek. Említetem már, hogy a kamaszkorból kinövő suhanc számára döntő feltétel volt, hogy dolgozni tudjon a lovakkal, mert ez a parasztmunkára és az életre való érettségét jelentette, illetve a faluközösség többi tagjával való egyenlőségét biztosította. A falu szeme figyelte és látta, ki hogyan szánt, kaszál és bán a lovaival, hogy ki milyen mestere a munkának, és a látottak, a megfigyelt részletek állandó beszédtémáját jelentették a faluközösségnek: a parasztvilág a munka területén álandóan és nagyon komolyan igényelte és megvalósította a kritikát, nyilván közösségi szervezőerőként, részben önvédelemből, részben pedig természetes és ösztönös emberi megnyilvánulásként. Ahogy az időjárásról beszé.tek, úgy esett szó arról is, hogy ki milyen mély barázdákat szánt. Ugyanilyen indítékokból a terméseredményeket is megbeszélték, érthetően ez is a közösség létét érintő beszédtéma volt. Folytatva a lovakkal, arról is szóltam már, hogy apám legnagyobb öröme volt, ha a kátyúba ragadt idegen szekér elé befoghatta a lovait és kihúzatta velük a mozdíthatatlannak látszó szekeret. Nem szóltam még a lóúsztatásról. Nyáron, vasárnap délelőtt, amikor már megregeliztünk és az udvart is tisztára söpörtem az öcsémmel, kivezettem a lovakat az istállóból, íeiültem a Deresre, a Micat kötőféken vezettem, és vittem őket megmosni, „úsztatni“ a Perec patakba a Malomhoz. A Deres háta rettenetesen rázott, különösen, ha megiuttattam, rövid, zötyögő léptei szaporán dobáltak a hátgerincén, de nem bántam, szőrén ültem meg őt. s közben a nyers erő barbár birtokló örömét éreztem. Talán így: enyém — a miénk — ez az erős állat, s én az ura vagyok, akaratomnak feltétel nélkül engedelmeskedik, vele és általa bármit elérhetek, s talán még a lányok is másképp néznek rám, elismerőbben és csodálóbban. Apamék még hintón és lóháton jártak legénykorukban a sárói meg a szentgyörgyi búcsúra, vidéki lakodalmakba — lagzikba —, igaz, hogy csak olyankor, amikor kevesebb volt a mezei munka, és a lovak nem voltak nagyon fáradtak. Üregmama velem is veszekedett, amikor a Dereséket úsztatni vittem: „Mé nem hagyod pihennyi azokat a lovakot...!“ A gazdáknál mind.'g is reprezentáció tárgya volt a ló, erkölcsi érték, a parasztgazda közösségi helyzetének és emberségének a mutatója, azontúl pedig a gyors és célszerű közlekedés eszköze. Ha ennek a lókultusznak mélyrehatón vizsgálnánk a gyökereit, talán atavisztikus mélységekig merülhetnénk a népiélek mélyáramaiba, s az ókori vándorlásokig jutnánk, a hon.'oglalás koráig, a lovasnemzet fogalmáig, a hadiportyák és lovagi tornák emlékeiig és egész biztosan a jobbágysors valóságának a tudat alatti utánregéséig, amikor nemesi kiváltság volt a ló, és a jobbágykatona csak talpas — gyaiogos — lehetett. Bizonyára igazolni lehetne, hogy a „gazda és lova“ fogalompár történelmi gyökerekből táplálkozik, és végeredményben ember és állat egyetemes viszonyának a legharmonikusabb és legszembeötlőbb kifejeződése, amely viszony korunkban gyökeres mélységű és történelmi horderejű fordulópont elé érkezett.