Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág VII.

érdekében, hogy eladhassák őket a katonaságnak s így pénzhez Jussanak, mert a válság nyomorában és pénztelenségében tehertétel volt a ló. A helyzet most alapvetően megváltozott: a gazdák a környező házak előtt állnak, félig ünneplőben; mert hátha szólítja őket a bizottság, és vágyakozó szemmel nézik a vánszorgó, felvonuló gebéket, a rühből és más betegségekből éppen csak kivakaródott csontkollekciókat, varas és nyúzott, apró hegyilovakat, kiálló bordájú nóniuszokat (hárfázni lehetne a bordáikon), nézik őket vágyakozó szemmel, és halkan megtárgyalják az erényeiket és hibáikat. Bár az erények inkább csak egy olyan elméleti lehetőségben futottak össze, hogy a lovak többségéből esendőségük ellenére is lehet még Jó ló. így mustrálgatták a gazdák meg a kíváncsi érdeklődők az állatokat, reménykedve, hogy kapnak legalább egyet belőlük, aztán a nap elteltével csalódottan hazamentek, mert bizony legnagyobb részüknek nem Jutott ló. „Nem adtak“ apámnak sem. „Nem attak ... évitték ...“ — ilyen egyszerűen, röviden és mégis mélyértelműen fogalmazott a falum parasztközössége, s ezt a lényegre szorítkozó nyelvtant mindenki megértette.

Apám 1947 nyarán vette az első lovát: a Derest. A gabona és főleg a takarmány eladásából ekkorra gyűlt össze egy lóra való pénze, másfél évig kellett rá takarékoskodnunk. Fegyvernekről vette az új lovat, 6—7 éves, Jóltáplált vércsederes volt, járáshibával, rövidebbeket és gyorsabban lépett, mint kellett volna: „sebes“ ló volt a Deres. Lehajtott fejjel dűlt bele a hámba, úgy Járt, hogy fel nem nézett volna, és egyedül is megbízhatóan és gyorsan húzta a nehéz, vasalt szekeret. Szántottunk, boronáltunk vele „egyesben“, én pedig apámon megfigyelhettem és megtanulhattam, hogy mit jelent a parasztembernek a ló: újra helyrebillen az életrendje, visszanyeri az önállóságra és a tettre való képességét. Van miért korán kelnie és kimenni az istállóba, mert a lovat munka előtt etetni, itatni és pucolni kell. Reggelijét több fogásban és néhányszorra kapja: szecskát, pelyvát vagy töreket, répával, korpával keverve, aztán száraz takarmányt, esetleg árpát, zabot. S amíg a ló az eledelét ropogtatja, a gazda a szénásketrecen ül, és a lábát lógatva cigarettázik, hallgatja a dolgozó fogak hersegő zaját. Aztán veszi a vakarót meg az erős szálú kefét, és megpucolja a lovat: a kefével erősen lesimítja a szőrét, s a kefét a vakaróhoz dörzsöli, hogy kihulljon belőle az erős és csípős szagű zöldesszürke lópor. A trágyát is kiszedi alóla vasvillával, és tragacson kitaszítja a ganajdombra. (Vagy csak így: ganajra.). Hajnaltól reggelig az istállóban a gazda helye, munka és egyben meghitt készülődés számára ez az idő; ide, az istállóba jön elébe a napi munkája a mezőn: a szántás, vetés, aratás, kapálás és kaszálás, de még azok az esős vagy havas napok is, amikor „rossz idő van“ és nem lehet dolgozni a mezőn, azok is itt kezdődnek számára, ősszel, télen és tavasszal.

Másik lovunkat, Micát, a következő évben vettük. Idősebb, szürke kanca volt, talán tízéves is lehetett, ami egy lónál már amolyan középkornak számít. Ereje teljében levő, Jó igásló volt a Mica, a Deressel ellentétben higgadtabb, lassúbb, nyugodtabb Járású, egyet lépett, míg amaz kettőt. Apám keze alatt mégis annyira összeszoktak, hogy kitűnő pár ló lett belőlük, a nagy „terivel“ (teherrel) megrakott trágyásszekeret vagy ősszel, a cukorrépával megrakott szekeret biztosan kihúzták az októberi esőktől már felázott földekről. Az önálló gazdálkodásnak hát minden előfeltétele megvolt nálunk, s nálam is ahhoz, hogy gyakorlatilag megismerjem a lóval végzett paraszti munka fogásait, csínját-bánját, ahogy az kötelező egy kamaszsorból már kinőtt falusi legényhez. Tévedés lenne azt hinni, hogy lovakat „hajtani“ egyszerű dolog. Emlékszem, amikor apám először adta a kezembe a gyeplőt, szénaszekérrel fordultunk ki az udvarunkból, s én korán húztam meg a gyeplőt, hogy a lovak jobbra térjenek, a szekér hamarább elfordult, mint kellett volna, és a vendégoldal keresztrúdja elérte a házunk elé frissiben ültetett, fiatal akácfát, a földig hajlította, majd kitörte; apám csak a fejét csóválta, és láttam a szemén, hogy nem nagy véleménnyel van rólam mint jövendőbeli kocsisról. Mégis megtanultam lovakkal dolgozni, később még parádéskocsis is voltam egy lakodalmi hintős felvonuláson, de apámon mindig éreztem az aggodalmat, amikor egész napra rám bízta a lovakat, és ő maga nem volt velem. A ló mozgását és benső erőinek hullámzását csakúgy érezni kell a gyeplőn, mint a volánon a traktor vagy az autó dinamikus erőinek a játékát. A ló és az ember munka közben egyek és összetartozók, mint egy egységes erőrendszer alkotórészei. Meggyőződésem, hogy amikor apám egészen lazán tartotta a gyeplőt és cigarettázott, a lovak akkor