Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág VII.

emeletes épületben volt, de a Nyitrai-féle könyvkereskedés meg a Baroska-üzlet, ahol vadászfegyvereket árultak, földszintes házak előrészében volt, és még sok más érdekes üzlet is ilyen alacsony házakban helyezkedett el, igy ma a házak emlékét a kirakatok éltetik bennem: a régi városkép kirakatok nagyszerű, tarka sora.

Ma a város szinte minden irányban terjeszkedik. A régi város és a vasútállomás közé, a mezőre új, modern városrész épült fel, korszerű városrendezési elvek szerint. A volt futballpálya helyéről négyemeletes panel házsor indul egyenesen a vasúti viadukt felé, s ha felépül, árnyékából eltűnnek az egykori földszintes házak maradványai. A harmadik terjeszkedési irány a Ladanyi-út mente és a Szőlők-alja, itt épülnek a családi házak — a villanegyed. Az állomásig húzódó új városrész már szervesen kapcsolódik a várostesthez, de a futballpálya helyéről induló panelházak még rende zetlen környezetben állnak, előttük roskadozik a volt főutca öreg házsora. Innen hátulról most beláttam a régi házak udvarára. Megdöbbentő élmény volt, mely nincs rokonságban a gyerekkori kirakatok emlékével. Most látom, hogy a kirakatok mögött az udvarokon hosszú, lapos épületek nyúltak, kisablakos szobácskákkal és kamrahelyiségekkel, csenevész gyümölcsfák, megkopott lucfenyők és kusza bokrok — elhanyagolt kertek látszatát keltették — és egy bozóttal benőtt patakocska partján összedobált lim-lom bukik a tekintetem elé. A borbélyműhely folytatása alacsony, falusi tornác, néhány kamra, padlásfeljáró és deszkaillemhely volt. Illúzióromboló kép: a nagy, színes bérházak sora előtt sajnálatraméltó kicsinységgel tárult fel előttem annyi év után a régi város elrejtett lényege. Talán innen ered az az állandó városélményem, hogy az utcák megszokott képét túllépve és bemenve a kapukon az udvarokra, mindig meglep és ámulásra késztet az udvarok belső képe és rendje vagy ziláltsága; a városi emüer is inkább csak az utcaképet ismeri és megelégszik vele, de az udvarok titkai, az első frontok mögött megbúvó magánélet rejtve marad előtte. S ha építkezések során néha egy-egy öreg házat vagy utcarészt lebontanak, az ember csodálkozva bámulja meg a mögöttük feltáruló világot: ez mind van, s én nem tudtam róla, pedig mindennap elmentem a házak előtt!

Negyed tízre visszatértem az állomás elé, a buszmegállóhoz. Ilyekor szombaton kevesebb a járat és több az utas, a megállónál harminc főnyi embercsoport várakozik az autóbuszra. Az én buszom Léva és Zselíz között közlekedik, öt falut kapcsol be a vidék vérkeringésébe: Vámosladányt (Mýtne Ludany), Hontfüzesgyarmatot (Hontianska Vrbica], Alsó- és Felsőfegyverneket (Zbrojníky), Nemesoroszit (Kukučínovo), Kis- és Nagypeszeket és Tergenyét (közös néven Sikenica). Jelzésre a lévai szőlőknél is megáll, meg a ladányi tyúkfarmnál és más alkalmi helyeken. Menetrendszerűen közlekedik a busz, munkanapokon nyolc járat naponta, szombaton és ünnepnapokon öt járat oda-vissza Léva és Zselíz között. A járatok rendszerint a falumban találkoznak, amely a két várossal határolt Garammente közepén tekszik.

Az emberek türelmesen várakoznak és reménykednek, hogy felférnek az autóbuszra. Mert ez nem biztos. A beszélgetők között fölfigyelek egy fiatal, háromtagú családra: huszonöt év körüli, siltessapkás apa, valamivel fiatalabb, kötöttsapkás dundi mama és egy sportkocsiban ülő kétéves forma csecsemő, aki néha apja sörösüvegéből kortyol komoly arccal, ha feléje nyújtják az üveget. Figyelmeztetik őket, hogy szombat lévén, a gyerekkocsit aligha veszi fel a busz. A kismama úgy tesz, mintha felizgulna: „Nem vesz fel, az nem lehet! Tudja, honnan jövünk mi? Csehországból. Két napja utazunk, bizony, megverem a kalauzt, ha nem vesz fel, odaütök neki, hogy elesik ...“ Kedélyesen mondja, látom rajta, hogy nem hiszi ezt a lehetőséget, el sem tudja képzelni, hogy ne vinnék haza őket, amikor két napja utaznak, Nemesorosziba tartanak, látogatóba. Jön az autóbusz, s a kalauz kijelenti, hogy „pótkocsija“ nincs, gyerekkocsit nem vehet fel, mert benn a városi megállónál még több ember várakozik majd. A fiatal szülők megdöbbenve néznek, csak a csecsemő közömbös: még ilyet! Kétségbeeséssé fokozódó tanácstalansággal álldogálnak a tolakodó tömeg között, hátha még meggondolja magát a kalauz. S amikor elindul az autóbusz, a csecsemő szigorúan néz utánunk, és a dundi mama kiabál, láthatólag megátkozza buszt és ezt a kiszámíthatatlan Garam menti világot, ahol azt sem értékelik, hogy az ember két napig utazik a világ végéről, csakhogy hazalátogasson. Nem tréfadolog délután háromig várakozniuk a következő járatra. Mindenki sajnálja őket, bár azt is tudja mindenki, hogy nem vehették fel őket: mi lesz még a városi megállónál, a volt libapiacon? De hát miért nem akasztanak a busz után pótkocsit?