Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág VII.

A libapiac ma a környék közlekedési hálózatának a szíve. Valamikor a lévai „lúd- fertály“ vagy „libafertáiy“ illata töltötte meg még a környék levegőjét is, ma a nehéz dieselmotorok kipufogóinak a füstje — a szmog — úszik a négyszögletű téren. A teret kibetonozták — piac korában kövezett volt, lyukakkal és pocsolyákkal —, az autóbuszok a kijelölt és megszokott standjukon állnak meg néhány perccel az indulás időpontja előtt, s az utasok redőny alakú műanyagtetők alatt várakoznak. Ideiglenesség és rögtönzöttség benyomását kelti ez az autóbuszállomás, mert kicsi és esetleges, csúcsforgalom idején alig férnek el egymás mellett az érkező és induló járművek. A táj még ma is vonat, vasút nélkül él, és belső mozgását a kékfehér Skoda és Ikarusz buszok teszik lehetővé: gyorsak, mozgékonyak, bárhol megállhatnak, nem kötöttek előre megszabott pályához, mint a vonat, és — néha! — kényelmesek. Azért nem mindig, mert állandóan sok az utas, télen, nyáron, délelőtt és délután: bevásárlók, diákok, munkások, hazalátogatók és világba indulók. Látom a falum lakóin és a többi falvak lakóin, hogy a régi bezárkózottságnak még az emléke is elmúlt már, a mai falusi ember, akár csak kenyérért, friss húsért vagy bármilyen apróságért buszra száll, és bemegy Lévára vagy Zselízre: oda-vissza tíz korona. Víz évvel ezelőtt, még a szövetkezet nehéz éveiben, kevesebb volt az egy munkaegységre kifizetett előleg

— nyolc korona volt —, ma a tíz korona bagatell összeg, semmiség.

A megállónál kétszer olyan tömeg vár, mint az állomáson volt. Az autóbusz érkezésére a tömeg hullámzani kezd, meglódul, és a beálló busz oldalára folyik, majdnem- hogy rátapad: fekete kalapos parasztemberek, sötét fejkendős, fekete öregasszonyok, színes ruhás fiatalabbak — általában több asszony, mint férfi, ők az ügyintézők, bevásárlók —, aztán tarkakendős vagy modern frlzurás lányok, divatos csizmában, fiúk hosszú hajjal, lányok miniszoknyában. Egy félévszázados faluvilág generációs tarkaságát összefogó kép. Lárma, kiabálás, ez jellegzetesség; a városi járművekre tolakodó tömeg hangtalan, csendesebb. Egy kosaras fekete öregasszonyt hátra akarnak szorítani, hogy csak a közeli szőlőbe utazik, de harciasan védekezik, még fenyegetőzik is: „Hunne, csak velem kezdjen ki!“ Egy szőke fiú hátrasiet és bekiabál a barátjának az ablakon: „Koma, nyisd ki a núdzový východot [vészkijáratot), mert nem jutunk fel!“ Ladányika, hátra, kiabál egy vékony női hang. Az asszonyok törtetők és erőszakosak, csomagjaikkal és kosaraikkal egymás hegyén-hátán tolakodnak fel, senki sem akar lemaradni. A kerekfejű, vörösarcú fiatal kalauz ordít: „Hát emberek ezek...?! Kétségbeesett nő: „Jaj, a sütemények!" Nevető lány: „Majd kanállal esszük meg.“ A hangulat harcias, de közben családiasan megértő, hangoskodóbb és szertelenebb, de nem olyan rideg, mint a városi közlekedési eszközön. Mindenki belátja, hogy a másik is haza akar jutni ezzel a busszal, s ez a közös igyekezet megértővé és készségessé teszi az embereket egymással szemben. Igyekeznek alkalmazkodni, panasz nélkül összeszorulnak, tréfálkoznak a szűkös hely és kényelmetlen utazás fölött. Idegeikben már a régi paraszti engedelmesség munkál. Ám az autóbusz nemcsak közlekedő, hanem szállítóeszköz is: tévéantennák, összecsavart szőnyegek, hordók, zsákok, hűtőszekrények, tévékészülékek, halotti koszorúk, függönytartók, és ki tudná mind felsorolni, hányféle ipari áru utazik rajta a falvak felé, nem számítva a kosarak és táskák tartalmát. S láss csodát, világ, a tömeg bepréselődik, alig egy-két ember marad kívül, ezek valószínűleg nem sietnek haza, jó lesz nekik a későbbi busz is. Kézlegyintéssel indulnak a város felé. „Každý má lístok? (Mindenkinek van jegye?)

— kiáltja a kalauz; a hivatalos szövegek szlovákul hangzanak el, utána esetleg még magyarul is, s az öreg parasztasszonykák tudják, hogy milyen „lístok“ után érdeklődik a kalauz.

Nehézkesen elindulunk, és egyre gyorsulva futunk a falvak felé. Két fiatal lány ül előttem, önkéntelenül is kihallgatom beszélgetésüket. Azt mondja az egyik: „Egy hónapja járnak együtt, a Laci még nem is volt náluk, s a csaj már eljött...“ Fogalmam sincs, hogy ki lehet a Laci, sőt a csaj kiléte is ismeretlen előttem, de a hangnem magától értetődősége és tartalma elgondolkoztat. Eszembe jut egy régebbi élményem a megállónál: a várakozók között egy szépszál, pirosképű tizennyolc év körüli fiú állt fiatal édesanyjával. A fiúnak a vállát verdeső, hosszú haja volt, arcára bizonytalan mosoly görbült, mint az olyan emberére, aki tudja, hogy külső megjelenése folytán a figyelem középpontjában áll, s ezért kissé zavart és tanácstalan. Egyik lábáról a másikra nehezedett, nézelődött, a várakozó leányok titokban megmosolyogták, s ő