Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - Varga Imre: Az országutak vándora és a műhelylakó (Csontos Vilmos önéletrajzáról)

Ettől zavarba jövök. Valami olyasfélét motyoghatok, hogy „hamutartó“. \ televízió tetejéről előkerül egy háromszög alakú hamutartó. Beszélni kezdek. Persze egyáltalán nem azt és úgy, ahogy az úton elterveztem. Kérdezek. Aztán felhagyok ezzal is, nem szeretném, ha interjúíze volna a találkozásnak. Kilátok a konyhába. Gyerekágyban a fiatalabb unoka alszik. A heverőn játékok szanaszét. Egy kislány lép be a szomszédból, hozza a másik unokát. Megilletődve néz a csöppség. Mosolygok. Vilmos bácsi most egy ideig vele foglalkozik, leülteti a díványra, nehogy kimenjen az utcára. Beszélgetünk. Nevek: Kassák, Erdélyi, Slnka. Megpróbálom tisztázni a régi és a mai falu közti különbségeket. Majd a költészet kerül terítékre. Hasonlítgatunk, de nem jutunk előbbre. Autó jön az udvarra: megérkezett Vilmos bácsi fia és menye. Kezelünk. Pletykálok Dómján Edit haláláról. Cserébe kapok egy történetet a balassagyarmati gangszterek főszereplésével. Egy Nőt tesznek elém. Petőfire került a szó, s most ezért a NO. Vilmos bácsinak van itt egy Petőfi-verse. Elolvasom. Sajtóhiba. Most kezembe veszem a könyvet, és megkérem Vilmos bácsit, dedikálja. „Varga Imrének, igaz testvéri szeretettel 1973. I. 23. Zalabán, Csontos Vilmos“. Beszélgetünk. Lassan feloihelődöm. A konyhában kapok egy „kupica pálinkát“, hogy melegítsen valami az úton. Jó nagy sapkád van“ — mondja Vilmos bácsi — legalább nem ázik meg a hajad.“ Most meg dara szitál. Elbúcsúzunk. Mentegetőzöm, amiért zavartam. „Köszönöm a látogatást!“ — mondja Vilmos bácsi. „Várjál csak — tartóztat, s egy vastag, méternyi botot emel fel a földről — jó lesz az útra, nehogy elessél.“

Ruhás láda, karcolt mértani díszítéssel (Vicsap — Apáti)