Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - Veres János: Versek

Itt vagyok ismét

(Igo Aladár hanvai népművésznek)

Napestig a határt járja, izmait mezei munka nyúzza, s este hűségesen várja ecsetje, vésője, kalapácsa, enni se kiván, szerszámtól roncsolt kézzel belevág az engedelmes fába; fölötte pisla lámpa, körülötte szűk falak, fején glória-sugarak.

Keze alatt életre kelnek a festékből, fahasábokból ismerős fejek, alakok: palóc szentek. Szívét makulátlan elrendelés hevíti, ösztönös tudása, szenvedélye e föld népét s regéit fiának s majdani unokáinak átörökíti.

Lehetne máshol is,

vezethetne fölfelé az útja,

de ágyúdörgés volt ifjúkora zenéje,

nyárfalevél-csillogás a vagyona, pénze,

összecsaptak fölötte az évek,

így lett az ösvénytelenség élő vértanúja.

Körülbámulják, mint Assziszi Ferencet, pulykák, galambok, nyulak, borjak; a fába-lehelt s vászonra-bűvölt tájak, emberek, állatok, házak szülőföldje rögébe forrnak.

Kamrája ajtaján esküszegések pusztító dorongja kopogtat.

Ismét itt vagyok nála — fáztam,

szomjaztam, s ide hozott a lábam,

de már úgy állok itt,

mint a túlvilágról visszajáró lélek;

figyelem a mozgó vésőt, a kamrát,

s úgy nézem a kitartás e faJatnyi birodalmát

mint végső kapaszkodó-helyét

a teremtő hit gyökerének.

mert azt láttam amit csak én láthattam

a szeptemberi langyos virradatban

mert kígyóim magára rakta ő

ki nem angyal és nem is szerető

mert ügyeim még ismeretlenek

és barátaim nem segítenek

mert egykor még az ökrök lábnyomán

forrás fakadt megnéztem benne arcom

ha meghalnék mit írnátok fölém

hát inkább élek tétován tovább

Veres János

Egy rézkarc alá

Guggolnak vagy ülnek inkább? mintha lábukat áztatnák hátát mutatja az egyik a másiknak látom arcát de csak kuszán elmosódva Kopár dombvidéken ülnek talán holdbéli kráterben s nézik egymást — egymást nézik Tűnődnek vagy beszélgetnek? arcuk semmit el nem árul fölöttük egy karhossznyira mintha a Föld himbálózna közepén mély repedés fut.

Nem — mégsem a holdon ülnek: idelent a szemhatáron

— s mintha megkövesült láva borítaná tagjaikat Talán tengerbe merültek így letörten egymást nézve? s vízhullám a dombvonulat mely vállukra rátoronylik? jön-e kutatőhajó-raj? merre járnak a búvárok?

Két kifosztott kopasz férfi — vagy félik csontvázak immár? fülük nincsen nem hallhatnak sehol egy fa sem egy madár csak a kopár dombhajlatok Hová vetődtek? s mivégre kuporognak s nézik egymást? mit akarnak leolvasni egymás lárvává lett s mégis szelíd-gödrű gipszmaszkjáról? Mintha nem a domb tövében hanem abba belegyúrva elevenen eltemetve föld-iiregi rétegek közt ülnének — már otthonosan — s amott fenn a nap lebegne görbe kiszolgált cíntányér Föld alatt halotti ingben elevenen eltemetve üldögél a két volt-ember érzések és szavak nélkül beomlott katakombában domb földjében ülnek ülnek agyag-házba belenőve (vagy tébolyda zárkájában?) fény már nem pikkelyzi őket nem segít a nap se rajtuk Nézik nézik egymást némán