Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - FIGYELŐ - Bodnár Gyula: Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához

Roubaud, Deguy, Roche vagy akár Trón verseinek olvasásakor érezzük, hogy a nyelvi játékok, formai kísérletek nem öncélúak. Érezzük, hogy ez a költészet — a maga valóságában — valamit tisztázni akar. Bizonyos akar lenni a „költészet működésében“, a vers szerepében és még sok minden másban. Nem a nyelv elszegényitésére törekszik, hanem a nyelv funkciójának tisztázására. Keresi a formát a modern tartalmakhoz. Dj tartalmakat keres modern formákhoz.

(—varga i — )

Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához

(Kossuth Könyvkiadó, 1972)

Nem lett igazuk azoknak, akik már a múlt század második felében eltemették a folklórt, sem pedig azoknak, akik napjainkban csak egy átmeneti divathullámnak tekintik. Hála néhány nagy filozófusnak, művésznek, ľrodalomtudósnak: a folklór megépítette a maga erős várát, kialakította elméletét, tudomány lett. Az igazság kedvéért azonban hozzá kell tennünk, hogy sok még a bizonytalanság, a kidolgozatlan terület.

A folklór nemcsak elméleti síkan él, hanem még inkább a hétköznapi életben. Elég egy pillantást vetni a könnyűipar termékeire. Csaknem valamennyi magán viseli a népi motívumok, a folklór jegyeit. Az utóbbi években zajló nép- dalversenyek, a népi játékok felidézése, néprajzkörök alakulása bizonyítja a folklór létjogosultságát. Nem beszélve a művészetről, amelynek igazi nagyjai mindig a közösség, a nép kultúrájából merítettek. És mindez nem a véletlen eredménye: a gépi társadalmak korában „jólesik“ egy tisztább, egy kevésbé mesterkélt világba visszautazni.

A folklorisztika, a folklór tudománya, már több mint egy évszázada kutatja a népművészet értékeit, lényegét; igyekszik meghatározni, rendszerbe foglalni az őskortól napjainkig eltelt időszak folklór jelenségeit, sajátosságait. Herder, Hegel, a Grimm-testvérek, Marx, Erdélyi, Croce és a strukturalisták mellett számos nagy egyéniség foglalkozott a folklórral mint társadalmi jelenséggel. Az utóbbi években számos rendszerező munka látott napvilágot szerte a világon, de legtöbbjük inkább csak tapogatózásnak minősíthető, és a marxista folklorisztika is csak „most érkezett el esztétikai jellegű szintézisének megalkotásához“.

Éppen ezért merész vállalkozás Voigt Vilmos munkája. Tartalmilag két részből áll. Az elsőben a folklór művészettípusának meghatározására és más művészettípusokkal való kapcsolatainak jellemzésére tesz kísérletet a szerző. A második rész leíró jellegű áttekintése a folklór válfajainak, különböző területeinek.

Az első részben, amely A folklór mint a művészet sajátos válfaja címet viseli, Voigt igyekszik meghatározni a folklór helyét a társadalom fejlődésében, olyan kérdésekre próbálja megadni a választ, hogy: mi a folklór, mi a folklorisztika és mi a folklórművészet. Megemlíti Erdélyi János nevét, aki talán a legtöbbet tette annak érdekében, hogy a magyar folklorisztika — főleg Bartók és Kodály munkásságával — világszínvonalra emelkedjék. Erdélyi már 1844-ben társadalom- történeti egymásutánnak fogja fel a vad és természeti költészet fokozatait, „általában helyesen körvonalazva a mai terminusok szerinti osztály nélküli társadalmának, alávetett osztályok és egyes nemzetek költészetének néhány fontos jellemvonását“. De megemlíti Kriza János, Ipolyi Arnold és Hunfalvy Pál nevét is, akik — szintén — nemcsak gyakorlati (gyűjtő), de elméleti munkásai is voltak a magyar folklorisztikának.

Voigt írja: „Minden folklór-esztétika első és alapvető kérdése: mibei áll a folklór esztétikuma?, a folklórnak mint művészetnek a sajátszerűsége?“ Erre maga a szerző úgy adja meg a választ, hogy a következő fejezetekben részletesen áttekinti a folklórművészet történetét.

Az ősművészet jelenti az első lépcsőfokot, pontosabban: a művészetek előzményét, amelyben még nem beszélhetünk esztétikai tudatról. Ez csak a tár- sadadmi fejlődés magasabb fokán következik be. A mágia, a sámánszövegek is