Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - FIGYELŐ - 1 varga i-j: Csendközelben (Hallomás, 36 új francia költő)
André du Buchet verseit így definálnám: „versek az űrben, űr a versekben“. Olvassunk el egyet a jellemzők közül: EMELET A holnap, a föld alatt, megint (elsüllyedtem, elfutottam) a fejsze, ahogy te beékelődsz a nappalba, rákönyököl a szélre. Ha figyelmesen áttanulmányozzuk a verset, látni fogjuk, hogy nem csupán a szavak közölnek, hanem az üresen hagyott rész is. A külön sorba irt (ezáltal kiemelt) szavak másképpen funkcionálnak, mint ha egy hosszú sor részét alkotnák. Lorand Gáspár a „sivatag költője“. A sivatagé, de nemcsak olyan értelemben, mint Petőfi az alföldé. Gáspár számára a sivatag jelkép: a nincset, a kopárságot jelenti. Az ilyen kopár, kihalt területen nincs olyan tárgy, melynek ne volna az ember számára jelentősége. „A legkisebb erezet, a legparányibb redő is minket ír le, bennünket fedez fel.“ &s ha a legparányibb redő, a legkisebb erezet is hiányzik? Akkor: „Számban a szavak meghalnak a hidegtől / hangom nagy lakatlan szobáiban / a domb laza szőkesége / Senki se tudja / Mi a színek sorsa mikor nincsenek szemek.“ A sivatag túlnövi önmaga jelentését, nemcsak egy tájat, de magát a költészetet, illetve a költészet formáját is jelenti. A hang lakatlan, s ezért a táj nem kerülhet a szobába, csupán a dombok szőkesége. De a dombok szőkesége a dombokhoz tartozik, s így önmagában — abszurdum. S még ezt az abszurdumot is lerombolja az utána következő sor: Mi a színek sorsa mikor nincsenek szemek. íme Lorand Gáspár tája: „... ahol semmi se moccan és / semmi se mozdulatlan.'1 A sivatag (és a Hallomás verseinek nagy része is) úgy létezik, hogy nincs. Michel Bútor nemcsak regény- és esszéírónak izgalmas, de költőnek is. Nem tudom, Bútor esetében célszerű-e az író, a költő és esszéíró szembeállítása. Hiszen ő maga is arra törekszik, hogy egyetlen műfajban (az írásban) oldja fel az epikát, a költészetet és az esszét. Bútor tehát kísérletező költő, de nem magáért a kísérletért; a formát sohasem tekinti öncélnak. Michel Deguy, hasonlóképpen mint Bútor, formabontó, sőt műfajbontó. Deguy eltörli „a határt a vers és próza, maga a költészet és a költészetről való beszéd között, hiszen: a költészetről való beszéd is költészet, és a költészet is beszéd a költészetről“ — írja találóan a kötet szerkesztője, Somlyó György. Deguy versei összefüggő mondatkompo- zíciók, egyik sor magyarázza a másikat, a képek, gondolatok egymásra utalnak. Jellemző Deguy-re, hogy régi — már-már ósdi — témákra is talál új formát. A régi egymáshoz nőtt szókapcsolatokat, az egybetartozó „tartalom-forma“ együttest szétbontja. Erről tanúskodik néhány friss „epigrammája“ és „madrigálja“. A mítoszt a legköznapibb dolgokkal vegyíti, vagy pedig fordítva: mai embereket helyez mitológiai szituációkba. Denis Roche költészete a vers önmagán belüli felszámolására törekszik. Olyan költészetet keres, amely nem akusztikai és nem vizuális hatásokra törekszik. Versei, szavai, mondatai a belső tudattartalmakból indulnak. Nem a gondolatot keríti körül képekkel, mint például Eliot, idézeteit nem akarja egy központi mag köré csoportosítani, költeményeit önmaguk törvényeire hagyja, bízva abban, hogy a vers önmagától is mozgásba jön. Daniel Biga a gyűjtemény egyik legérdekesebb szereplője. A fiatal költők- közül talán az ő versei rokoníthatók legjobban azzal a nyers, szókimondó költészettel, amelyet az amerikai beatek, a liverpooli költők és a fiatal szovjet költők művelnek. A mottóban már idézett Bénézet, hasonlóképpen mint Roche, a költészetet a költészettel kívánja megsemmisíteni. Verseit sorozatokba rendezi, de csupán azért, mert ezek a versek nem kapcsolódnak egymáshoz. Minden egyes versében a grammatikai, nyelvi kísérleteket fejleszti tovább. Szenvedélyesen keresi a vers-pillanatot.
