Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - FIGYELŐ - 1 varga i-j: Csendközelben (Hallomás, 36 új francia költő)

szerült ember. A semmibe szakadt embert csupán a semmi behatásai érték, szelleme csupán a semmibe kalandozhatott, gondolatai, verssorai az űrben születtek. A semmiben már a sző is anyag; már néhány zenei hang is az. Az űrben a szó, a semmiben a szó, mint földön a kavicsok. A mottóként idézett Bénézet vers folytatásában olvashatjuk: „Elüldögélünk a szék szón / és bámuljuk a holdat“. Míg a látványt a költő szembe tudja állítani a valósággal, a jeleket a jelöltekkel, addig ne féltsük a költészetet. A tudat még látja a maga helyét.

Ezekre a kérdésekre keresi a választ a nouvelle poesie. A kísérletek hasznosságáról vagy értéktelenségéről még korai beszélnünk. Ezek vélt igazsága — vagy hamissága — majd a jövő költőinek kezében válik anyagivá. „A szemlélet tiszta formájáig a nyelv felől nem hosszabb az út, mint a gondolat felől — írja Emil Stalger, a fenomenológus- esztéta. Ez a megállapítás igaznak hangzana Roche vagy Deguy szájából is. Egyfelől így a feltétlen bizalom a szóban, másfelől pedig a nyelv és a szó eltörlése a cél a fiatal francia költők nagy részénél. E között a két módszer között ingadozik a versek jelentősebb része.

Mielőtt a költők arcélének megrajzolására kísérletet tennék, mentségül ennyit: lehetetlen mind a 36 költőt egy recenzióban elemezni, ezért csak az általam legizgalmasabbnak érzett poétákat vázolom fel, néhány — a versek olvasása közén — született gondolattal.

Az antológia első és legidősebb költője Alain Bosquet (sz. 1919). Már nála Is találunk olyan sorokat, képeket, amelyek a fiatalabb formabontókkal: Denis Roche-sal, Michel Deguy-vel, Jude Stefannal stb. rokonítják. A „csupán egy égi mondat vesszője vagy“ és „fojtsuk meg versemet / Ha féltékenykedik; nem ejtek könnyet érte.“, vagy pedig a „Testünk-bemocskolta szavak antológiája vagyunk csak“ és az „Egyedül van akár egy hiányos ige“ sorok már olyan költészetet sejtetnek, amely — bár az emberben gyökerezik, a szubjektumból indul ki — tudati — gramomorf, azaz a versanyag, a szó, a jelek és a képletek felé Intenciónál. Nem a külvilág felé irányul, hanem a tudatba. Persze, szellemi vakság lenne az új francia költészetet Bosquet poéziséből eredetez- tetni. Roche, Deguy vagy a többiek versein is látható a múlt árnyéka: Rimbaud („A költészet ostobaság“ — írja a Színváltozatokban), Éluard, Apollinaire, Michaux, Jouve, Mallarmé vagy Perse hatása nélkül, Eliot és Pound költészete nélkül nem született volna meg a „költészet-beszéd“ sem. Itt-ott Hörderlin vagy Rilke reminiszcenciákra is bukkanunk.

Yves Bonnefoy tudja, hogy költészete (és társaié is) létteret készít a költészetnek. Formát rombol a formáért. A kilazult csavarokat eldobja, újakra cseréli. De ettől ml sem változik: ha csak az nem, hogy a gépezet (a költészet) olajozottabban, csikorgás, csörgés nélkül fut tovább.

„Szétzúzni a márványból kelő meztelen arcot, összetörni minden szépséget, minden formát.

Küszöbként szeretve csak a tökélyt,

De megismerve megtagadni, holttá feledni,

A csúcs a tökéletlenség.“

A vers a fogalmak jelzésképtelenségére utal. A tökéletes formák a valóságban kiürültek. A tökéletesség egyenlő lett az ürességgel. Vigyázni kell a hagyomány, a hagyományos formák használatával, mert megbénítják a költészetet. Bonnefoy végeredményben nem a tökéletesség, a tökély, hanem a látszatok ellen szól.

Szintén Bonnefoy írja egy másik versében: „Tüzet gyújtottam az egyszerű éjszakában, / És tűzben edzettem a tiszta szavakat..Néhány sorral alább pedig ezt olvashatjuk: „árny voltam“. Hiába lesznek hát fegyverré a szavak, ha árnyak harcolnak velük. Furcsa paradoxon, de jellemző a francia költészet lelkiállapotára: a költő szavai, gondolatai fegyverré válnak, de ha az ember használni akarja őket, ő maga árnyékká válik. A szavak és tettek aszinkronban vannak.