Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Jiří Marek: Alvilági románc

— Azt hiszem, ez, hogy úgy mondjam, a mi ügyünk, és mi magunk is megbirkózunk vele — mondta szigorúan.

— Egyáltalán nem kételkedem benne, hisz látom. Már csak egy árkászezred kellene ide, amely a levegőbe röpítene három szomszédos házat, és akkor már majdnem a markukban lenne az a csirkefogó.

— Nekünk nincs nevetnivaló kedvünk, tanácsos úr — oktatta ki szigorú képpel a parancsnok —, az az ember lő.

— Elég baj az — válaszolta a tanácsos úr.

— Azonkívül alapos gyanú forog fenn, hogy a lakosság támogatását élvezi. Egyébként rázárnánk az ajtót, és étlen-szomjan nem bírná egy-két napnál tovább. Megadná magát!

— A lakosság mindig azt támogatja, aki összeütközésbe kerül a rendőrséggel. Ez már Jánošík kora óta így van, parancsnok úr! De lehet, hogy még régebbtől. Ezért kérném, hogy küldje el innét a tűzoltókat azokkal a létrákkal. És a maguk emherei is vonuljanak ki a folyosóról meg a kapualjból, ne tolongjanak ott!

A parancsnok megvonta a vállát, és látszott rajta, hogy nem szívesen adja ki a megfelelő parancsokat:

— Nem értem eléggé, mit szándékszik tenni a tanácsos úr ... — mondta.

— Mit? Fölmegyek Cinegéhez. Ű jól ismer engem.

Bouše úr tüsszentett és elnézést kért: — Igaz ... Akarom mondani, ismeri a tanácsos urat. De az az ember, tanácsos úr, alighanem csakugyan megőrült! Vigyáznia kellene.

— Ha nem őrült volna meg, akkor nem szúrta volna le a szaktársát és nem bolondozna itt a padláson, egészen tisztában vagyok vele. Az emberek néha megőrülnek, és többnyire a reménytelen szerelembe szoktak beleőrülni, ugye, Bouše úr?

Azután a tanácsos úr rövid felöltőjében, kalapját kissé a tartkójára tolva, kilépett az ócska sarki bérház előtti térségre, és lassan elindult a ház kapuja felé. Az ablakok mögött leselkedő emberek rémülten szorították arcukat az ablaküveghez.

A tanácsos úr kényelmesen lépkedett, hadd nézhesse meg Cinege, ha akarja, a tetőablakon át, ki megy hozzá tereferélni.

Belépett a kapun. A folyosók üresek voltak, csak fönt volt kissé megnyitva egy lakás ajtaja. Kávéillat ömlött ki rajta. Egyedül ennek az asszonynak van itt esze, gondolta a tanácsos úr, és lassan ballagott fölfelé.

Amikor az utolsó lépcsőfordulóhoz ért, megszólalt egy hang: — Ne jöjjön tovább, lőni fogok.

A tanácsos úr megállt: — Ne bolondozzon, Cinege, hiszen én vagyok, Vacátko rendőrtanácsos. Ez az egész nem tetszik itt nekem, azért jövök magához.

— Én csakugyan lőni fogok — ismételte meg sajnálkozva a hang.

— Hát akkor fog, hiszen ma már lőtt, nem is egyszer. De nálam semmilyen fegyver nincs, márpedig fegyvertelen emberre lőni, Cinege nem nagy dicsőség.

— De már Tejei is megpróbált feljönni, tanácsos úr — mondta a hang a láda mögül —, a zsarukkal a nyomában.

— De én egyedül jövök, hiszen látja.

Cinege kidugta a fejét a láda mögül, hogy jobban lásson, és a folyosót csakugyan mintha kisöpörték volna. A tanácsos úr látható izgalommal lépkedett tovább, míg föl nem ért a padlásajtőhoz.

— Nos, hol beszélgetünk? Itt a folyosón? Vagy a padláson?

Cinege teljesen megzavarodott a nyugodt hangtól, nem tudta, mit válaszoljon. Csak állt a láda mögött, pisztollyal a kezében, s úgy bámult a tanácsos úrra, mint valami jelenésre.

— Inkább a padlásra megyünk, ugye, ott biztonságosabb — javasolta a tanácsos úr, és előrement.

Lent megnyikordult a kapu. Cinege résen volt, de a kapuban csak Bouše úr keménykalapja jelent meg, mivel a felügyelő aggódott a főnökéért.

A tanácsos úr áthajolt a korláton: — Semmi baj, Bouše úr, semmi baj, ha majd szükségem lesz magára, szólok. Addig senkit ne engedjen ide, mert, a teremtésit, kölcsönkérem Cinegétől a pisztolyt, és én magam fogok lőni.

A padláson félhomály volt, a tetőablakokat évek óta nem tisztították. A tanácsos úr ide-oda nézett, hova ülhetne le. Cinege szolgálatkészen letörült egy gerendavéget a kabátja ujjával.