Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - Jiří Marek: Alvilági románc
— Köszönöm... és maga nem ül le? — szólt a tanácsos úr, ám jól látta, hogy Cinege állandóan hátrál, és a pisztolyt szüntelenül lövésre készen tartja. Ha most ott lent a nuslei parancsnokra rájön a rapli, hát én kapom az elsőt, gondolta a tanácsos úr. Ráadásul Cinegétől... Jézusom, én meg folyton bíztam és még mindig bizom a nevében. Meg a szemében is. Hisz olyan ez az ember, mint az űzött vad. — Hát, Cinege, én azt hiszem, hogy itt valahol hiba történt. Igaz? Mármint a mi részünkről. Cinege hallgatott. — Én most nem magáról beszélek, hanem arról az Űjjákereszteltről. Itt mi követtük el a hibát. Már régen le kellett volna tartóztatnunk, de sohasem sikerült. Nem voltak bizonyítékaink, érti? — Az egy hitvány alak volt — mordult fel Cinege. — Az már igaz! Mellesleg tudja, hogy beszéltem Ancsával? Bent volt nálunk az igazgatóságon. De már csak akkor, amikor Üjjákeresztelt halott volt. Ancsa nem tudta, hogy meghalt. Mi mondtuk meg neki. — Sírt? — kérdezte Cinege, s gyötrelmes görcsbe rándult a szája. — Nemigen ... Csak megijedt... No, hallja, nem lehetett ott valami jó élete! — Nem hát. Hiszen az a mocsok megint az utcára küldte. — Tudom én, Cinege, tudom, én is ezt mondtam neki! Mi Ancsáról mindent tudunk. Szóval, ami azt illeti, nem rossz lány ő, mert... és efelöl biztosíthatom ... mert Újjá- keresztelten kívül más férfival szóba sem állt... A kuncsaftjain kívül, persze, de azokat nem számíthatjuk. — Cinege mélyet sóhajtott: — Ancsi jobb sorsot érdemelt volna. — Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Ha nem akart volna, nem állt volna össze vele — mondta szigorúan a tanácsos úr, és várta, mit felel rá Cinege. Az elfordult, remegett az ajka, nem akart megszólalni, hogy el ne árulja, mennyire ellágyult. — A másik hibát ott követtük el, hogy magát rögtön gyilkosnak tekintettük. De ha már így négyszemközt vagyunk, megmondaná, hogy is volt tulajdonképpen? Szóval maga ölte meg, ebben bizonyos vagyok, de valami érthetetlen itt a számomra ... — Üjjákeresztelt aljas volt — mondta sötéten Cinege. — Azt tudom, de ha minden aljas embert le akarna szúrni, akkor igen megütné a bokáját, barátom! Kér egy szivart? Cinege először megrázta a fejét, de aztán mégis bólintott. Amikor a tanácsos úr kinyújtotta felé a kezét, félreugrott és ráfogta a pisztolyt. — No de hát ne bolondozzon, Cinege, én már öreg vagyok ahhoz, hogy bírókra keljek magával a pisztolyért. — Mint Üjjákeresztelt — dünnyögte Cinege. A tanácsos hegyezni kezdte a fülét, de hallgatott. Nem akarta megzavarni emberét. — Mert verekedtem vele ezért a hatlövetűért... — Ne mondja! Én rögtön tudtam, hogy nem szúrta le csak úgy egyszerűen. — Hiszen én tegnap este el akartam mondani a barátaimnak, de ők... Egyikük sem akart velem szóba állni — mondta Cinege fátyolos hangon. — Azon ne is csodálkozzék. Az olyan kasszafúrót, aki gyilkolni kezd, előbb-utőbb kiközösítik. A kasszások nem szeretik az ilyesmit. De ami azt illeti, maga tulajdonképpen nem is igazi kasszafúró. Magának arany keze van, ahogyan mondani szokták, magának folytatnia kellene a szakmáját... Hisz most is csak azért került csávába, mert az ereiben nem rablóvér folyik. Elvégre maga nem Üjjákeresztelt! — De nem ám! — kiáltott fel Cinege. — Üjjákeresztelt rám fogta ezt, ni, tanácsos úr. Én ugyanis fölkerestem. Ancsa miatt. Először szép szóval akartam elintézni a dolgot. De vele nem lehetett értelmesen beszélni. Először borzasztóan hencegett, főleg azzal a bankhistóriával. — Miféle bankhistóriával? — No hát, betört egy bankba, azt mondta nekem, nem tudom, miféle bankba, én most sokáig ültem, és hogy lepuffantott ott valamilyen tintanyalót. Meg mindenfélét fecsegett...
