Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Csanda Sándor: E. B. Lukáč és a magyar irodalom

méltó módon megilletődtem. Ha van valaki," aki fel tudja fogni e könyv megjelenésének jelentőségét, akkor én százszorosán Is. Hogy is írta Ön az „O výmene duchovných produktov.. .’’-ban? A politikai és gazdasági szerződések múló jellege mellett 3 kulturális termékek kicserélése az, ami összefűz, ami megépíti a hidakat (vagy talán: újra felépíti a leromboltakat...?). Már ezért magáért is nagyjelentőségű múlt századi epikánk e forradalmi termékének szlovákra fordítása. Minden bizonnyal jelentős állomás az Ön egyébként oly gazdag és sokoldalú, sokszínű műfordítói pályáján is. Eddig még csak az ismertebb részeket néztem át, s már a felületes átnézésnél is meg kellett állapítanom: oly szép, oly nagy műgonddal készült, hogy teljesen kongeniális az eredetivel.“ (A Matica Slovenská irodalmi levéltárából.)

Az apostolhoz írt utószóban Lukáč igyekszik eloszlatni a szlovák közvéleményben a Petőfiről keletkezett félreértéseket és egyes értelmiségiek részéről származásának („elfajzásának”) felhánytorgatását. „Ma, minthogy a haladás elseperte az embertelen fajelméletet, s ezáltal érvényét vesztette a »vér szava« s vele együtt a »Blut und Boden«-féle áltudomány, semmiképpen sincs helye a rekriminációnak vagy revindiká- ciónak. Petőfi származása puszta tény, amelyet a magyar irodalomtörténet sem takargat.” (i. m. 142. 1.)

A hatvanas években újból megszólaló költő teljes hévvel folytatja hídépítő tevékenységét is: előadásokat tart és megemlékezéseket ír Petőfiről, Madách Imréről, Jókairól, Gyóni Gézáról, Illyés Gyuláról. 1968-ban kiadja a francia költészet kiváló alkotásainak szlovák antológiáját Kvapky z perlete címmel, és sokat fordít a legújabb magyar költészetből is: Jékely Zoltántól, Weöres Sándortól, Juhász Ferenctől, Simon Istvántól, Nagy Lászlótól, Győry Dezsőtől, Dénes Györgytől és másoktól.

A magyar irodalom érdekében kifejtett tevékenységéért Lukáčot 1969-ben Budapesten a Magyar PEN Club érmével és diplomájával tüntették ki. A költő 1973-ban összeállította a magyar költészet öt évszázadából válogatott műfordításait, amelyben Janus Pannoniustól napjainkig minden jelentősebb lírikusunkat bemutatja a szlovák olvasóknak. A lefordítandó versek kiválogatásában a művészi színvonal mellett azt a szempontot is figyelembe veszi, mennyiben járul hozzá a költemény a népek kölcsönös megértéséhez, a kulturális közeledéshez.

Lukáč a magyar irodalomból vett műfordításai közül — mint többször is kijelentette

— legsikeresebbnek tartja Ady költészetének, a szépprózában pedig Krúdy Gyula A podolini kísértet című regényének tolmácsolását. Költészetünk leghíresebb alkotásainak java részét kitűnő érzékkel, az eredetivel együtt rezonálva fordította, mint például Balassi Borivóknak való, Batsányi A franciaországi változásokra, Csokonai A reményhez című versét. Ez utóbbiból idézünk a jellegzetes ritmus átültetésének példájaként:

Földiekkel játszó égi tünemény, istenségnek látszó csalfa, vak remény. Kit teremt magának a boldogtalan, s mint védangyalának bókol untalan.

S pozemšťanmi hráš sa, nebeský zjav sna, temer božstvom zdáš sa, nádej falošná.

Strasť si, — och tá krása bedár nahrádza, jemu anjel strážca, jemu klania sa.

Az egyszerűbb, hagyományos stílusú versek fordítása általában jobban sikerül a költőnek, míg az újabb avantgardista költemények, például Juhász Ferenc szürrealista képeinek fordításával alig próbálkozik. Ady-fordításaival foglalkozva Csukás István is azt állapította meg, hogy a kevésbé komplikált költemények fordítása jobban sikerült. Helyenként tudatosan utánozza is Ady stílusát, például a büszke (hrdý) jelzőt néha ott is használja, ahol az eredetiben nincsen: „Kvitnutie večité mőj osud hrdý” (Örök virágzás sorsa már az enyém). Egy másik jellegzetessége Lukác fordítói stílusának, hogy nem szereti az alkalmi szóösszetételeket, melyek az újabb költők verseiben a stílus tömörségének kellékei. Példaként Nagy László József Attila című verséből idézünk egy részletet: