Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág — VII.

rendszeresen büntetendő cselekményeket, jelen esetben először követett el. Cselekedetében észrevehetőek a közös vagyonra vonatkozó, elavult nézetek, s ezeket a nézeteket a vádlottnál nevelő büntetéssel is ki lehet irtani, olyannal, mint a feltételes büntetés. A vádlott a büntetendő tett elkövetése előtt rendes, dolgos életet élt, lakóhelyén jó hírneve van. Ezen az alapon a kerületi bíróság helyet ad fellebbezésének és a büntetés kitöltését elhalasztja azzal a véleménnyel, hogy ez az új megfogalmazás nem sért fontos közös általános érdekeket...

A vádlott fellebbezése sikeres volt, ezért nem viseli a fellebbezési tárgyalás költségeit.

Ez az ítélet végleges, és megfellebbezni nem lehet.

Kerületi bíróság, Nyitra. 1956. szeptember 5.“

Apám második bírósági ügye mély bepillantást enged a szövetkezeti mozgalom történetébe és abba a bonyolult valóságba, amely az akkori faluvilágot jellemezte. Igaza volt a járási bíróságnak akkor, amikor a szövetkezeti vagyon szétlopkodásának az elterjedtségéről és mindennapiságáról beszélt, de a kerületi bíróság reálisabban ítélte meg a parasztvalóságot, amikor apámat felmentette. A szövetkezeti törvények a mozgalom akkori állapotában megengedték a háztáji állattartást, de maga a szövetkezet és a munkaszervezés nem tette lehetővé a háztáji tehén számára a takarmányszerzést. Egészében: mérhetetlenül szegény volt a szövetkezet. Központi tervezés szerint termelt, és a tervteljesítésre több gondot fordított, mint a tagok érdekeinek a figyelembevételére. Helyi adottságok is közrejátszottak: inkább csak a régi gazdák ragaszkodtak még a tehénhez, s a többség, mely könnyebben mondott le a magángazdálkodás maradványairól, közömbös vagy éppen elutasító magatartást tanúsított a háztáji tehéntartással szemben. A takarmánygond komoly probléma volt, a termelési tervek is elhanyagolták ezt a kérdést. A szövetkezeti kocsisok rendszeresen „szereztek“ takarmányt és abrakot fölösen is, hogy jó erőben tarthassák a lovaikat, mert a kimért adagok kicsik voltak. Tavaszra rendszerint elfogyott a szálastakarmány, jó ha árpaszalma maradt etetésre, és az állatok — lovak és tehenek — rosszul voltak táplálva. A gépesítés előrehaladtával annak a felismerésnek is megmutatkoztak már az előjelei, hogy nem érdemes lovakat tartani, mert a szövetkezet, termelési céljai betartása mellett, képtelen a számukra takarmányt termelni. Ehhez meg kellett volna változtatni a vetésterveket és több figyelmet fordítani az állattenyésztésre (mint ahogy ez később be is következett.) S különben is, minek a lovak, amikor a (könnyű és félnehéz traktorok minden fogatos munkát elvégeznek? Apám ekkor egy tehenet tartott még, ragaszkodott hozzá, mert tejet és gyér bevételi forrást jelentett a család számára. Etetni nem volt mivel. S ha a szövetkezeti takarmányból adott a tehénnek, nem jelentette ez csak a közös tulajdonnal szembeni, túlélt és elavult viszonyt, hanem egy újszerű és bonyolult paraszthelyzet következményét: nem lett kisebb a falu határa, mint a magántermelői korszak idején, és mégis kevesebbet termett, nem bírta eltartani a falu állatait. Sehogy sem tudták ezt a gazdák megérteni, és még nehezebb volt a számukra ezt elviselni; apám nem volt képes állatokat éheztetni, sem a sajátját, sem a közösét, és magától értetődőnek tartotta, hogy a határ termése az állatoké. Jogilag nem volt igaza, de a parasztemberség és történelmi erkölcs ismeretében nehéz lenne őt elítélni. Drámai összeütközések ideje volt a kor, amikor a pusztulásra ítélt termelési mód becsületes képviselői is szembekerültek az új valósággal, annak erkölcsi törvényeivel és a mindennapi összeütközések közt születő, de tudatosan alakított értékrendjével. Apám soha nem tulajdonított volna el semmit a szövetkezet vagyonából azért, hogy eladja, pénzzé tegye, és így javítson a család életszínvonalán, de a tehene érdekében szembekerült a törvénnyel, bár nem érezte bűnnek, amit elkövetett. Komolyabb törvénytelenségeket

— élősködést és nyerészkedést — látott maga körül annál, hogy a itíaga tettét törvénytelennek minősítse. A föld termette a takarmányt, talán éppen az ő volt földje, miért ne egyen az ő tehenei is belőle, ha egyszer nincs mit ennie? Mit tegyen különben, éhen nem pusztulhat? Az ellentmondásos valóság gyökerei a szövetkezeti politika akkori tendenciájában kereshetők, amely formálisan megengedte a háztáji állattartást, de gyakorlatilag nem támogatta, sőt politikai és szervezeti eszközeivel ellene dolgozott.

A falusi osztályharc kora volt ez, a paraszti termelési mód és a szövetkezeti nagy- gazdaság és közös munka eszményének a küzdelme, melyet bonyolulttá és keménnyé