Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág — VII.

a Szegfű és a Virág. Nem telt el a háború óta még egy fél évtized, s az istállóban újra két jól tejelő tehén, egy kétéves üsző és néhány kisborjú állt a jászol mellett.

S ebből több előny is született: először is volt tej a háztartás részére, és eladásra is jutott, anyagi hasznot jelentett. Aztán volt trágya, kevesebb, mint amennyire szükség lett volna, de legalább valamennyi volt már, az igényesebb földeket és a szőlőt trágyázni lehetett. De mégis úgy vélem, hogy az állatállomány gyarapodásának a lélektani jelentősége volt a legnagyobb hozadéka. A gazdaember állatok nélkül nemcsak tehetetlen, hanem hiányérzete van, a föld értéke állatok nélkül viszonylagossá válik. Ember és föld között a ló — és a tehén — az összekötő kapocs, a három mintegy természetes kört alkot, melynek elemei harmonikusan kiegészítik egymást és szoros kölcsönviszony- ban vannak. S miután közben két lovat is vett apám, az istálló télen újra meleg volt, az állatok fogai megnyugtatóan őrölték a takarmányt, a gazda meg ült a szénásketrec szélén és hallgatta őket.

A gazdák azonban nemcsak rendbe jöttek, hanem okosodtak is közben, sokszori megrendítő tapasztalataik előtérbe tolták számukra azt a gyakorlati igényt, hogy a munkájuknak minél több közvetlen hasznát lássák, s olyan terményekkel akartak foglalkozni, amelyeket jő pénzért adhattak el. A régi falu egyértelműen gabonatermesztésre rendezkedett be, eladásra búzát és árpát termesztettek, az állatoknak pedig kukoricát. Az életmód és a munkavitel is a kenyérgabona-termesztéshez viszonyult. Az őszi búza volt a főnövény, ehhez igazodtak a vetésforgók, a trágyázás időpontja, a szántás, a vetés; a gabortaközpontúság magával hozta, hogy az aratás és a cséplés volt a fő munka, a részes aratás szabta meg emberek — gazdák és aratók — egymáshoz való viszonyát. Az ipari növények közül — a negyvenes években — a cukorrépa termesztése honosodot meg nagyobb méretekben, iaz oroszkai cukorgyárral kötött szerződések biztosították, hogy a termést felvásárolják és ne maradjon a gazdák nyakán. S bár a gyár részéről történtek visszaélések, amelyek következtében a parasztokat megrövidítették, jő termés esetén mégis kifizetődőbb volt ez, mint a gabonatermesztés. Kedvezőtlen időjárás esetén azonban ráfizethettek a cukorrépára, mert <a munkát tekintve nagyon igényes növény. Mindegy, a korszerűbb, üzleti szellemben gondolkozó gazdálkodás és a nagyobb haszon lidérce már felcsillant a parasztember előtt, és számolásra, kísérletezésre, „spekulálásra“ késztette. P. A. a háborús években egy nagyobb tábla, jótermő földjében mustárt termelt, és — a falu fogalmaival mérve — szép hasznot húzott belőle, mert a termés sikerült. Voltak gazdák, akik dohányt termesztettek. Ezt a fontos ipari növényt jól megfizették a dohánygyárak, termesztésére állami szerződést kötöttek, de gondozása nagy körültekintést és igényes szaktudást kívánt; a palántázás, a kapálás, a többszöri törés, majd ia levelek felfűzése, simítása és csomózása sok szakértelmet és munkaidőt követelt. A „dohányosok“ szakmunkásoknak számítottak a faluban, s rendszerint ugyanazokkal a gazdákkal kötöttek szerződéses termelői viszonyt, mert a dohányt nem lehetett alkalomszerűen termeszteni, igényelte a tapasztalatokat és a gyakorlatot. Elvétve napraforgóval és repcével is kísérleteztek, különösen az olajigényes háborús években, azonkívül bevett szokás volt a szép lucernából és gombosheréből magnak hagyni és kicsépelni az első kaszálást. Kis méretekben hát állandóan jelen volt a faluban a pénzre irányuló szerződéses vagy kísérletező termelés motívuma, de a munkaviszonyokra — mint már említettem — a gabonatermesztés feltételei nyomták rá a bélyegüket. De a háború utáni évek nyomora, az élelmiszerek hiánya és magas árfolyama, a feketézés és a pénzhalmozás lehetősége, a számító kereskedői érzék jelentős sikereinek a ténye kimozdította a közgondolkozást ennek a hagyományos termelési rendnek a fenntartás nélküli elfogadásából. A parasztember rákényszerült — lehetőségei és környezete hatására —, hogy alapfokon kereskedővé és üzletemberré váljon. Céljai középpontjában egyre inkább a közellátás kielégítése, a városi lakosság élelmezésének a kifizetődő igénye állt, s ez új motívum volt munkájában, mert a fogyasztóval való viszonya közvetlenebb lett. Ilyen külső és belső változások hozták be falunkba a zöldségféléket, főleg a paprikát és a paradicsomot. A ker- tészkedők — „bulgárok“ — nem voltak ismeretlenek tájunkon, rendszerint kisebb területű földet béreltek, a Perec patakon öntözőkereket — „bulgárkereket“ — építettek, amely nyikorogva forgott, egyre merte a deszkavályúba 'a vizet, így öntözték — az ő szaknyelvükön: öntették — a paprikát. A kertészkedés igényes munkafolyamat, mert aránylag kis területen sok aprólékos és pontos munkát követel; a kertészkedő