Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág — VII.
Duba Gyula 4. A középparaszt A falum népének hát minden oka megvolt arra, hogy elhanyagolja a munkáját és tessék-lássék módon gazdálkodjon; az elmondottakból kitűnik, hogy mentalitásában és munkalendületében változott is eleget, de azért a tessék-lássék gazdálkodás' körszaka mégsem következett be. Éppen ellenkezőleg, a felsorolt külső változtató tényezők ellenére, a hagyományos értékrend megrendülése mellett — talán éppen ennek védelmében? — a gazdák óriási erőfeszítéseket tettek, hogy rendbe hozzák és a háború előtti színvonalra emeljék gazdaságaikat. Viharok rázták meg a paraszti világot, nagy és korszerű forradalmi erők és mozgalmak bomlasztották, de az a megrázkódtatások ellen ösztönösen védekezett, és öntörvényűén, mintegy önmaga tehetetlenségétől lendítve, újra megkereste rég kitaposott útjait, hogy rajtuk haladhasson tovább. Termelni kell, mert élni kell!... ezt a alaptörvényt a paraszti életforma meg nem kerülheti. A gyári termelőmunkára meg kell szervezni az embereket, a paraszttermelő önmagát — és családját — szervezi meg. Sorsfolytonosság a parasztéletmód, a természetéhez hasonló, állandó megújulás, mely nem ismeri a megállást, úgy ahogyan a fű, a fa, a gabona sem ismeri a növekedésben a megtorpanást. 1945-ben még gyomot és bogáncsot termett a határ, de egy évre rá a belső földeket már nagyrészt bevetették. A távol fekvő külső földek, a nehezen művelhető, agyagos domboldalak, az árkokkal és akácos bozótossal szabdalt dombhátak két-három évig még szabadon éltették a madarak vetette kőróerdőket és perjeszőnyegeket, de ahogy a lovak száma nőtt a faluban, úgy hódítottak vissza az emberek nagyobb területeket a mácsonyától, bogáncstól és a vadrepcétől. A földeknek talán még használt is a kényszerű pihentetés, mert istállótrágya hiányában egyhamar kimerültek volna. Trágya pedig nem volt, mert állat sem volt. Ojra a régi papírok segítenek az emlékezésben, amikor visszaidézem a tehénállományunk lassú gyarapodását mint a gazdasági növekedés mutatóját. Megmaradt az apám nevére kiadott, 51. számú Nyilvántartási Kimutatás, amelyben a sZarvasmarha-állomá- nyunk számbeli növekedését pontosan nyomon követhetem. Mindjárt az első oldalon, az egyes számú rubrikában van bejegyezve a Citrom nevű tehenünk, amelyet a menekülésre is magunkkal vittünk, s amely hazatérve a jövendő állatállomány alapja lett; még abban az évben október elején, üszőborjút ellett, amely — Virág néven vezették be a kimutatásba — nagy reményekre jogosító tenyészállatként az anyja mellett maradt. Most, amikor róla írok, eszembe jut a nagyszüleim egyetlen tehene, amely éppen karácsonyra taposta agyon újszülött borját. Apámnak nagyobb szerencséje volt a Citrommal, a kis Virág szépen nőtt, erősödött, fel is nevelkedett. Negyvenhat októberében a Gyuri nevű bikaborjút ellette a Citrom, ezt a borjút két és fél hónapos korában eladtuk, negyvennyolcban pedig egy üsző következett, a Betyár, ez újra csak a közétkeztetést szolgálta húsával, az üszőt pedig felneveltük, és kétéves korában tenyészállatként adtuk el egy szövetkezetnek. A negyvenkilences év örömteli és jelentős volt, a Citrom és első borja, a Virág egyszerre ellett, mindkettő üszőborjút, s egy év múlva megismételték ezt a tenyészállat-bravúrt, újra egy-egy üszőborjuk lett, vajúdó purusztvilúg (VII)
