Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Mikola Anikó: Félelém

— Mondja csak, mondja tovább.

Az öregasszony a szájára tapasztotta gyökérszerű kezét, és némán ingatta a fejét. Aztán kitört belőle:

— Miért tesz ilyen csúfot velem?

A férfi nyugtató szavakat keresett, mert nem volt felkészülve ekkora riadalomra. Nem sejtette, hogy megbántja ezt a kedves öreg teremtést.

— Mi lesz, ha megtudják a faluban? — sopánkodott az asszony. Mit fog szólni az Örzsi?... meg a Szántó Julis? Nem lesz nyugvásom tőlük, ha megtudják, hogy kibeszéltem a dolgaimat. Az Istvánom kalapjáért is csúfoltak eleget.

— Hát csak ez a baj? Ne féljen, Róza néni, nem fogják megtudni. Én könyvet írok

— régi népszokásokról, dalokról meg népi gyermekjátékokról —, azt ők biztosan nem olvassák el. Maga csak egy lesz a sok-sok mesélő közül. Ha tudná, mennyi szépet összegyűjtöttem már a Bodrogközben meg Gömörben! Ez itt gazdag falu, de hagyományokban szegényebb vidék, segítsen nekem, hogy legalább ez a kevés, ami van, megmaradjon a gyerekeinknek, az unokáinknak. Meséljen hát. A régi fonókról, a játékokról, amiket kislánykorában játszottak a réten. Mindenről, ami eszébe jut. Vagy előbb még mondja tovább az életét. Ha akarja. Nem kényszerítem, csak kérem.

— Jaj-jaj, ha tudtam volna, legalább a vagyonról nem beszéltem volna. Úgyis annyi bajom volt miatta. Azt mondták, kulák vagyok, még <a faluból is el kellett mennem. Három évig a lányoméknál laktam. Kapcsolja ki, lesz szíves, ezt a hogyishívjákot, ezt a rádiót, nem merek én beszélni, ha forog.

— Már megállítottam, Róza néni, meséljen csak bátran.

— Nem is tudom, mit mondjak. — Zavartan nézte ölébe ejtett, összekulcsolt kezét.

— Mit is mondjak hát, no>... Azt mondja, nem lesz baj belőle? — emelte fakó szemét reményt várón a férfi arcára.

— Már hogy lenne, Róza néni. Maga nyugdíjas, itt él ebben a faluvégi házikóban, keveset tud a világról, de nem baj, engem éppen az a világ érdekel, amiről sokat tudna mondani. Ugye nem jár el gyakran hazulról?

— Nem, nem. Csak vásárolni megyek néha a boltba.

— Hát a szomszéd faluban mikor volt utoljára? Vagy a városban?

— Ja], lelkem, van annak bizony... tizenöt vagy tán húsz éve is.

— Látja, látja. Magában bennszorult az a régi félelem, pedig nincs mitől rettegnie. A földjei, éppúgy mint a grófi birtok, a szövetkezetéi, magának is megvan a mindennapija. Régen elmúlt már az az idő, amikor féltek egymástól az emberek. Aki igazat mond, annak semmi bántódása nem eshet. Nézzen csak körül a felvégen. Az az utcasornyi emeletes ház a valamikori napszámosok unokáié.

— Tudom én azt. Jól is van így.

— Élnek a gyerekei?

— Csak a lányom. A fiúk elestek. Mind a kettő. Még tizennégyben.

Az öregasszonyban felszakadt a gát, mesélt tovább, de azért oda-odapillantott néha a magnetofonra, forognak-e a tekercsek. A férfi már nem merte bekapcsolni a készüléket, s erőlködve raktározta emlékezetébe mindazt, amit a kenderáztatóról, fonásról, a szövésről, a régi húsvéti és farsangi szokásokról tudnia kellett. Sosem hallott szavakat ismételgetett magában, jaj, csak el ne felejtse, mielőtt lejegyezné őket, mert ezek a szavak talán meghalnak ezzel az öregasszonnyal együtt.

A végén Rózsi néni még arra is kapható volt, hogy énekeljen. Elénekelte az egyetlen dalocskát, amelyre még gyermekkorából emlékezett, sőt abba is belenyugodott, hogy a férfi ezt magnóra vegye, hiszen a dallamát nem tudná egyszeri hallásra megjegyezni. Milyen más volt a hangja, amikor énekelt! Egészen megfényesedett: a régi kislány ajkáról csengett az egyszerű dallam:

„Ispiláng, ispiláng ispilángi rózsa.

Rózsa volnék pengenék, karikába fordulnék ...

Két öreg . . .