Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - Labancz Gyula: Két vers
— Jaj, itt nem tudom, mi következik. Hogy is van no: két öreg... a vén, buta fejem, hát nem elfelejtettem! — Majd eszébe jut, Róza néni, folytassa onnan, ahol már tudja. Szégyellős mosollyal hallgatta önmagát, amikor a férfi visszajátszotta neki az éneket. Utána még sokáig kutatott az emlékezetében, de sem a hiányzó sorok, sem egy újabb dal nem jutott már az eszébe. A férfi közben az asztalon heverő menyasszonyi koszorút nézte, amely megfakult már, a tetejét díszítő kalászokból régen kihullottak a búzaszemek, szalagjáról és gyöngyeiről is majd egy évszázad lopta le a színt, de szép volt mégis, gyönyörű, „ékes“. Aztán az órájára nézett és felállt. — Mennem kell, Róza néni. Megy az autóbuszom. — Hol van szállása, ha szabad kérdeznem? A férfi megmondta, hogy a szomszédos városka szállodájában foglaltatott szobát, s másnap reggel utazik tovább. Elbúcsúzott, az anyóka kikísérte a kapuig, aztán csak nézett rá, mintha még mondani akarna valamit, de nem szólt. A férfi türelmesen várt egy ideig, aztán elköszönt: — Isten áldja, Róza néni. Másnap reggel, amikor a portán átvette a személyazonossági igazolványát és kifizette a szobáját, a portás egy kétrét hajtott, vonalazott irkalapot adott át neki. — Egy nagyon öreg asszony járt itt hajnalban. Meghagyta, hogy ezt okvetlenül adjam át önnek, ha már személyesen nem mondhatja meg, amit akart. A füzetlapon ceruzával rótt ügyötlen betűkkel ez állt: „Az Isten szerelmére kérem, író Űr, ne írja bele a nevemet abba a könyvbe.“ ... egy kanál zsírka édes szívem, Örzsike, fordulj ki az útra.“ Labancz Gyula környezet a hely kigondolod a rügyeket gyűlnek szemedbe a virágok tested eleven vitriné nem őriz több szomorúságot kézbe veszed elolvad a jég így kapja vissza lényegét A háta mögött tribün, visszhangerdő nap — bőre havazó híd sugármorzsás nappalra- zárt szoba madarak után fészkelő tekintet könyöklő húsparázson didergő csontpalota akár a zene az ész elejti ha arca már a csöndé
