Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Mikola Anikó: Félelém

— Kilencvenkettő, lelkem, annyi múltam a télen.

Belépve a nyitott kéményű konyhába, a férfi alig látott valamit, míg szeme meg nem szokta a homályt. „Rögtön megyek, csak előbb körülnézek itt egy kicsit“ — felelte az öregasszonynak, aki egyre csak hívogatta befelé a tisztaszobába. Kellemesen hűvös koromszaga volt itt a levegőnek. A téglából rakott tűzhely vaslemeze fényesre sikálva — ezen is régen főzhettek már. A tűzhely fölött cseréptányérok sorakoztak, két hosszú sorban ölelték körül a konyhát. A férfi föltekintett, és nyomasztó érzése támadt. Feje fölött a „kürtő“ bő fekete torka tátongott az égre, mintha le akarná nyelni azt a kis darab kékséget, ami beléje szorult. „Olyan ez a ház, mint egy múzeum“ — sóhajtotta, és szomorúan gondolt arra, vajon mi lesz a sorsa, ha az öregasszonyt kiterítik itt az udvaron. Ez az utolsó nyitott kürtő a faluban, de talán az egész környéken is. Nézte a megfeketedett kanáltartó faragásait, a szegre akasztott korsókat és zománcozatlan vaslábasokat. Róza néni sürgető szava rezzentette föl merengéséből.

— Jöjjön már, lelkem, jöjjön, ha érdeklik magát az ilyen régiségek, mutatok mást js.

A népdalgyűjtő bement az öregasszony után a szobába, fényképezőgépét a szék támlájára akasztotta, kivette magnetofonját fekete bőrtokjából, és a viaszosvászonnal borított asztalra helyezte. Leült a másik szék elé, odaigazította a mikrofont, s körülnézett a szobában. Ez már ismerősebb világ volt. Igazi parasztszoba, az ajtóra néző falon, a két tenyérnyi ablak között ferdén akasztott tükörrel, fiókos szekrénnyel, ruhásládával a sarokban, s magasra felvetett ággyal, melyen szőttes huzatú dunyhák és vánkosok dagadoztak a gerendás mennyezet felé.

— Ez volt a menyasszonyi koszorúm — mondta Róza néni, és magas, díszes fejéket akasztott le a tükör egyik sarkáról. — Ugye szép, ugye minő ékes — mondta, ás reszelős, öregasszonyos hangja kedvesen ellágyult.

„Minő ékes“ — a férfi úgy ízlelgette szájában a szót, mint egy jó falatot.

— Hát ez a kalap? — mutatott fel a tükör másik sarkára.

— Istvánomé volt. Van már negyven éve is, hogy itt lóg emlékeztetőnek. Megérdemli, mert igen jó ember volt szegény — sóhajtotta, és leereszkedett a másik székre.

— Hány éves volt Róza néni, amikor férjhez ment?

— Hogy hány éves voltam? Tizenöt, vagy tán még annyi se. Én voltam a legöregebb a hat testvérem közül. Édesapám napszámos volt. Nem is igen ismertem én az Istvánt, csak a templomban látálltam. Aztán egy este háromszor megkopogtatta az ablakot, hogy „Rózsika, itthon vagy-e?“ Meg be is nézett. Aztán az volt a szokás, hogy ha a lánynak kedvére volt a legény, akkor kiment beszélgetni vele. Ez volt a lánykérés. Azt mondta akkor az édesapám: „menj ki lányom, a Varga István jó gazdaember, dolgos is, húsz hold földjük meg szőlejük van.“ Nem mertem én ellene szólni az édes apámnak, hát csak kimentem, aztán össze is házasodtunk. Öreg legény vol't már akkor az István, huszonnyolc éves, meg húzta is a jobb lábát, de hát csak megszerettem, mert igen jó ember volt. Amikor az anyósom — nyugodjon — egyszer késsel jött rám, azt mondta: „Gyere Rózika, építünk magunknak házat, nem leszünk senkinek a szolgái, még a saját anyámnak se.“ Hát ilyen ember volt.

— Ez a ház, amit építettek?

— Ez ... ez. Cséplés után kezdtük, és mire jöttek a fagyok, már benne is laktunk. Két fiunk született, utoljára meg egy leány. Szegények voltunk, napszámba jártunk mind a ketten, de hogy meghaltak a szülei, Istvánra szállott a vagyon, mert egyetlen fiú volt. Dolgoztunk, amennyit csak bírtunk. Meg szereztünk is hozzá. Aztán egyedül maradtam, és el kellett adnom a felét. Meg jött a szövetkezet... — ijedten elhallgatott, mert észrevette, hogy halk surrogással forognak a magnó tekercsei. Torkán akadt a szó, némán, kiszolgáltatottan nézett a férfira.

— Ne féljen, Róza néni, csak a hangját veszem föl. Mindjárt visszajátszom, meg is hallhatja.

Visszapergette a szalagot, s az öregasszony megiaietődve hallgatta a saját hangját.

— De még ilyet, még ilyet — csóválta a fejét. — Hiszen ez olyan, mint amikor a rádióban beszélnek!

— Olyan, Róza néni, de csak meséljen tovább.

Az öregasszony hallgatott, de most már nem megilletődött, hanem ellenséges hallgatással. A szemét elfutotta a könny.