Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Keszeli Ferenc: Ökörnyál a tűzfalon

filmekből talán a fiatalok is tudják, milyen lehetett a hó. Néhány múzeumban állítólag ma is látható.

Derékig ért.

Magamra vettem apai öregapám, Mezei Lénárt bundáját, nehéz csizmáit, és elindultam az abacsonyi dűlő felé. Gyönyörű, félelmetes tél volt. Aki annak a hónak nekivágott, nem lehetett benne biztos, hogy vissza is tér. Keresztülcsörtettem az irtáson, átvágtam a folyó jegén, aztán a bereken, és rájutottam az abacsonyi ösvényre. Az elnyűtt bunda alatt ott lapult a puska. Meleg, tüzelő kucsmám alatt izzadt a hajam.

Vadászni mentem, egyetlen golyóval.

Tiszta, gyermeki hiedelemmel áltattam magam, hogy az erdőben majd egy ősszörny- nyel találkozom, egy bestiával, kitől rettegnek az emberek, aki jó és rossz embert válogatás nélkül felfal... Hittem, hogy sikerül elpusztítanom, s ezzel majd mindenkinek jót teszek, azoknak is, akik csak bántottak életemben, akiktől féltem, s azoknak Is, akiket nagyon szerettem. Ma már tisztán látom, hogy az volt a világ megváltására tett első kísérletem. Kívántam, hogy rám vesse magát a szörny, hogy életveszélyben kelljen megvívnom vele, hogy ökom és jogom legyen elpusztítani. Nem ölni akartam. A védekezés ösztöne hajtott akkor is, egy olyan kilátást ígérő védekezésé, melyben igazságosan én, a gyöngébb győzhetek majd a rossz felett.

Csodálatos volt a hó.

Másfajta díszletben el sem lehetett volna képzelni a történteket.

Caflattam előre. Forrón, verejtékesen, nehézkesen de fáradhatatlanul, hiszen soha nemesebb és közelibb cél felé még nem tartottam ... — éreztem.

És akkor a legváratlanabb pillanatban rezzent a bozót, és én már lőttem is, oda, hol nem láttam egyebet a rezgő ágakról aláhulló hónál. . .

Ma már eldönthetetlen, hogy Igaz lehetett-e vagy csak én képzeltem bele a későbbiek folyamán az állat leánysikolyát abba a szörnyű jelenetbe ... Szinte rohantam a golyó nyomában. Egy süldő őz feküdt a hóban, és olyan ártatlan jósággal nézett a szemembe, ahogy sem addig, sem azóta nem nézett rám senki életemben. Almaimban azóta gyakran készítek szobrokat, de sikertelenek, tekintetük olyan, mint a radír ... Rángatózott, vonaglott, vérzett a hátsó comja. Nem tudom, másodpercekig állhattam-e fölötte, de ma is nyomasztóan érzem, hogy olyan tehetetlen, mint akkor, azóta sem voltam életemben. Ha egyből sikerül leterítenem, talán semmi sem történik bennem, nem ér megrázkódtatás, s könnyen túlesek azon a tűzkeresztségen, melyen túllenni egyenlő azzal a bátorsággal, mellyel az ember embertását is lelkiismeretfurdalás nélkül tudja leteríteni.

Azóta hiszem, hogy a nagy szenvedéseket csak egyszer élheti meg az ember életében.

Elhajítottam a puskát, s bukdácsolva rohantam a hóban hazafelé. Félúton már azt sem tudtam, igaz lehetett-e, ami történt, vagy úgy volt-e Igaz, ahogy őrült emlékezetemet gyötörte? Őz volt-e valóban? Nem emberi szemek voltak-e azok a szemek? Már nemcsak azt nem tudhattam biztosan, hogy őzet vagy embert öltem-e, hanem azt sem, hogy élek-e még vagy már az öreganyám jósolta másvilág hava az a hó?

Nem tudom, hogyan jutottam hazáig, és meddig fekhettem eszméletlenül a hóban a kert alatt, ahol megtaláltak.

Anyám azt mondja, hetekig vergődtem életveszélyben. De én csak akkor megjelenő lázálmokra emlékezem, mert azok ma is visszatérnek, s most is, felnőtt létemre is, negyven fokra emelkedik a lázam, ha elkapok egy náthát, amelyből emberek milliói lábalnak ki három nap alatt.

Kivirágzott a Vargáék barackfája, mire az ágyból fölkelhettem. Kiderült, hogy lázálmaimban mindent kibeszéltem, s a Szomszédjani még aznap éjszaka nekivágott a hónak, megkereste az elvérzett őzet meg a puskát... az őzhúsból kolbászt csinált, a puska története pedig folytatódott.

Sosem nyitottam ki még úgy az ablakot, hogy le' ne köpjem a bérház tűzfalát. Ha háromszor-négyszer lenne tőlem távolabbra, akkor sem lenne nehéz. Megtanultam, beleedzettem magam, megutáltam a tűzfalat, s közben számtalanszor békéltem meg