Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Keszeli Ferenc: Ökörnyál a tűzfalon

alkonyaikor hazamehettem vele. Ültem a sebtében kaszált, az esti etetésre szánt gyomrakás tetején, öregapám -meg az istrángot tartva ballagott a szekér mellett.

A nagy expedíció napján loholva futottam az iskolából, átmásztam a hátsó kerítésen, titkos rejtekhelyéről elővettem a ház kulcsát, s betörőként nyitottam fel öregapám szigorú ajtaját.

Bementem a házba, belülről kinyitottam a kis ablakot, kívülről visszazártam az ajtót, visszatettem a kulcsot a helyére, és bemásztam az ablakon. Biztonságban éreztem magamat, hiszen mindent az okosan átgondolt terv szerint cselekedtem. Mikor már ismét benn voltam az ablakon keresztül a házban, visszakallantyúztam magam mögött a pitvar kisablakát is, és azzal a szándékkal vettem egy nagy lélegzetet a padlásfeljáró alatti lyuk előtt, hogy valahol a temetőben vagy a templom sekrestyéjében látom majd meg ismét a napvilágot.

Égő karbidlámpával álltam, útra készen a titkos lyuk előtt. Félrelebbentettem a hara- zsákot, és ott állt előttem fénybe borulva a titokzatos Pokol, de bizony nem vezetett az sehová. Közönséges, pókhálóval benőtt üreg volt, olyan, mint egy elhagyott kemence. Hiába kopogtattam vasdarabbal a falait, nem kongott az sehol, a fal hangja semmilyen rejtelmes folyosóról nem árulkodott. A csalódás keserű volt, spenótízű lett tőle a szám, s azóta is gyakran érzem ezt az ízt. Guggoltam a vasak között, s a legszívesebben felgyújtottam volna az egész vacakot. Aztán a reszkető fényben valami sárgán csillant a rozsdás kacatok között. Egy pompás kard rézmarkolata volt. Mohón próbáltam kirán- cigálni, de csakhamar rájöhettem, hogy nem a többi vasdarab tartja, szorítja olyan keményen, hanem a kard markolatig benne áll a százéves sárfalban. Érthetetlen volt Megijedtem. Felfogni nem lehetett, hogy mit kereshet a szegénység ócska, árokpartokon, dűlőutakon fölszedett relikviái között az a gyönyörű fegyver. Anyai őseim is szegényebbek voltak a szegénynél, kardot, nemesembert talán sosem láttak, otromba eke- szarvakon és ékes patinájú kapanyeleken kívül soha mást nem markoltak. Öregapám, Taksony Flórián volt ugyan Ferenc József katonája, de kardja, puskája kétlem, hogy volt valaha is, hiszen egyetlen meséje szerint pénteki napon ért Bécsbe, szombaton megszökött, vasárnap meg vasba verték a császári martalócok. így hát börtönben katonáskodott, ott is csak másfél esztendeig, addig, míg másodszori próbálkozásra végképp sikerült megszöknie. Utána három évig bujdosott, s mikor hazaállított, az anyja nem ismerte meg, olyan vézna volt.

És hát különben is. A kard régebbi időkből származik, mint a ház, melynek nyers, egykor még puha sárfalába 1851-ben valaki valami végett beledöfte.

Könnyen rám fogható, hogy az eltelt tíz esztendő folyamán városlakó lettem. Emberekkel köszöntjük egymást az aszfalton, akik megkérdezik, hogy vagyok. Még ideköl- tözésem legelején megtanultam lelépni a mozgó villamosról, de ugyancsak régen, fene tudja, hogyan és miért, le is szdktam róla. Talán mert a magamfajta zarándok ott kerüli az életveszélyt, ahol az nem is fenyeget. Tudok reklamálni, ha becsap a pincér. El tudom igazítani a tanácstalan vidéki idegeneket. Megtanultam a lakáshivatali követelőzés dühöngő-fenyegető hangnemét. Ismerem a postást. Lassan a saját irányító- számomat is tudni fogom. Lassan már akaratlanul is egyazon trafikban vásárolom majd a dohányt, ahol a rokkant trafikos előre köszön. Lassan protekcióm lesz a hentesnél. Itt élek, otromba tűzfalak, veszendő emlékek, tisztázatlan gondok között. A belvárosban, amelyről nem tudrtám megmondani, hogy miért is belváros, mitől is az, hiszen sajátosságait nem ismerem. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy milyen cím alatt lakom. A rozsdás ereszcsatorna, a meztelen téglák, a tűzfal, a kémények, a füst, a szagok ... lehet, hogy nem is igazak. Lehet, hogy a két kémény közt látszó modern, sokemeletes üvegpalota már csak nekem szép, s a többiek legyintve mondják, hogy az csak egy building.

Tizenötéves voltam, amikor anyám biciklijét egy puskára cseréltem el. Tél volt. Akkor még télen rendszerint hó esett.

Fehér volt, nagy pelyhekben, csendesen, sűrűn szálldogált alá a földre. Nem tudom mihez hasonlítani, de az idősebbek még biztosan emlékeznek rá, s az ismeretterjesztő