Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - Bereck József: Valahol a második emeleten
Lehúzta ujjáról a szokatlan alakú, tömör gyűrűt; a belső falán levő megkopott írást azonban most sem tudta megfejteni. Tenyerében mérlegelve kipróbálta a súlyát, aztán újra az ujjára húzta. Fülében a lassú szám melódiájával érkezett föl úgy éjfél tájban a szobába. Ruhástul az egyik ágyra feküdt és sokáig a plafont bámulta. Egy pillanatra ezébe jutott, hogy kocsiba száll és meglátogatja az anyját. Aztán elvetette az ötletet. Néhány napja beszélgettek telefonon. Azt mondta az anyja, jól van, s hogy a Két hét nyár is egyre jobban tetszik neki, meg hogy a faluban mindenki arról faggatja, mi lesz a vége, feleségül veszi-e benne Tomi azt a lányt. Nem akarják elhinni neki, hogy ezt ő sem tudja. Nem tudja, mennyi idő telhetett el, amikor kopogtak az ajtón. — Tessék! — szólt ki hangosan. Előbb egy borosüveg, aztán egy göndör fej jelent meg az ajtó nyílásában. Akantisz nevetett. — Mára végeztünk, Tomi — mondta. Lehúztuk a rolót. Bemehetek? Intett a fiúnak. — De nem vagyok egyedül — mondta a zenész, még mindig az ajtóban állva. Széles mosolya egyenes vonalként feszült a két füle közé. Várakozón felült az ágyon. A zenész ellépett az ajtóból, szertartásos mozdulattal maga elé tessékelt egy nőt. Tóth Mari volt. Csípőjét riszálva, ringó léptekkel jött be a szobába. Körbejárta az asztalt, végigmustrálta a szoba berendezését, majd hanyag pózban megállt előtte. — Ejnye, ejnye, művész úr, igazán nem illő ilyen angolosan lelépni a volt osztálytársai szeretett társaságából — mondta neheztelő hangon. A hangja el-elakadt, látszott rajta, hogy sokat ivott. — Még szerencse, hogy ez az úriember pártfogásba vett — mondta a zenészre mosolyogva. — No, jöjjön, töltsön nekünk abból a nektárból! Mire vár? És legyen szíves, csukja be maga mögött az ajtót. Ilyenkor nem tudok halkan beszélni. A zenész teljesítette a kérését. Tóth Mari azonnal az Ital után nyúlt és poharát a zenészéhez koccintotta. — Gyere te is, Tomi, ha már egész este elkerültél! — mondta kissé fájdalmasan. — Igyunk egy utolsót erre a világi találkozásra! Felállt, ünnepélyes csöndben koccintottak, ivott, majd visszaült az ágy szélére. — Könyörgöm, legalább annyit mondj, hogy foglaljak helyet! — mondta Tóth Mari, az asztalra támaszkodva. — Foglalj helyet! — mutatott a székre és a másik ágyra. — Fáradt vagyok. Azt hiszem, legjobb lesz, ha lefekszem — szólalt meg a zenész. — Mikor mész vissza, Tomi? — Reggel. — Akkor már nem találkozunk. Délig szoktam aludni. — Ne menjen még, Akantisz úr! — kérlelte az asszony. — Jöjjön, igyon velem még egy pohárral! — Ha maga akarja, aszonyom, nem tudok nemet mondani! — bőkolt nevetve a zenész. — Maga nem tud nemet mondani, Akantisz, de ismerek egy embert, aki... — Mi a fenének iszol annyit! — mondta az asszonynak, s hangjába akaratlanul is ingerültség vegyült. — S egyáltalán, mit akarsz? — Hogy mit akarok? Hallja, Akantisz úr? Azt kérdezi, hogy mit akarok... Egyértelműen fölnevetett. — Igen, mit akarsz? Tóth Mari ültében kihúzta magát, kezét csípőre tette, kacéran oldalra hajtotta a fejét:
