Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - Bereck József: Valahol a második emeleten
Ha majd megkapod és elolvasod ezt a levelet, egyszerűen ne gondolj semmire. Csak olvasd el, vagy ne, ha éppen nincs hozzá kedved, aztán tedd a többi levél közé, és ne gondolj semmire, ne próbáld megfejteni, hogy miért írtam. Mert, isten bizony, én sem tudom! Nem akarok túlozni, de úgy két-három éve senkinek sem írtam levelet. Nincs senki, akinek írhatnék, s ha lenne is, nincs miért írnom. Elképzellek, hogy máris azon töröd a fejed, akkor mégis mi késztetett az írásra. Semmi! Itt ülök egy szállodai szobában, már régen elmúlt éjfél, itt van előttem egy üveg bor, egy doboz cigaretta, ezeket a lapokat az egyik éjjeliszekrény fiókjában találtam, egy nő is feljött velem, becsípett, s most alszik. Ebből is láthatod: semmi okom az írásra. Az égvilágon semmi Az igazság persze az, hogy nem tudok mit kezdeni magammal. Érthetetlenül lerobbantam. Az az érzésem, hogy beszélgetni akarok. Csendesen, addig, amíg meg nem unom, s úgy, hogy ne válaszoljon senki, ne szóljon közbe senki. Téged választottalak ki erre a szerepre. Jó? Azért, ha annyira kíváncsi vagy rá, megmondhatom, hogy a választásom végül is miért éppen rád esett: egyedül te hiányoztál a találkozóról. Meg persze a Méhes, de tudod, hogy ő disszidált. Vagy nem tudtad? Két éve meghalt. Dél-Afrikában. Autójával egy fának rohant. Szóval egyedül csak te hiányoztál. Ne sajnáld! Isten bizony, Jancsi, kezdem nem érteni ezt a világot. Amikor megkaptam a meghívót, egyik percben örültem, lélekben már készülődtem, a másik percben pedig tökéletesen tisztán éreztem, hogy szarnom kellene az egészre. Már sokszor tapasztaltam, hogy pillanatonként emelkedik és süllyed bennünk a higany és néha örjöngeni tudnék, hogy a költő a tizedik sor után is folytatta a verset, s hogy bizonyos dolgokat nem elég csak helyeselni vagy ellenezni... Azt hiszed, őszintén jöttem el? Egy frászt! Csak azért, hogy kipróbáljam: tudok-e egy ilyen dolognak örülni, jelentetek-e számomra valamit, jobb-e közösen emlékezni, mint egyedül. Érted? Ti nem számítottatok semmit. Magamra való tekintettel jöttem el. Csak a pillanatnyi dühöm (felháborodásom?) volt őszinte, amikor a meghívóból kiéreztem, hogy hívtok, de nem vártok. Mintha egy színésztől ilyen esetben mást nem is lehetne elvárni, mint egy időzített táviratot: Ölellek benneteket, kedveseim, lélekben veletek vagyok, ne haragudjatok, de bemutatóm van a Kis Színpadon, a legközelebbi találkozón feltétlenül ott leszek! Lehet, hogy bennem van a hiba, de ezt éreztem ki a meghívóból. Meg aztán az is fölhajtotta a cukromat, hogy nem írták meg, mennyi pénzt küldjék előre. Mert hogy képes magazinok első oldalairól vigyorgok a világra, azért még tudom, hogy ötven ember számára helyiséget kell foglalni, kaját, italokat rendelni, s ehhez előre kell a pénz. Látod, ilyen apróságok, látszólag túl is teszem magam rajtuk, de néha azért foglalkoztatnak. Ilyenkor, amikor kurvamód egyedül vagyok és nem tudok mit kezdeni magammal. Jancsi, írtam én neked valaha is levelet? Hát persze hogy nem! Minek is írtam volna. Tulajdonképpen nem is voltunk valami jó barátok. A többiekkel sem. Inkább úgy voltunk abban az időben, mint valami nehezen összeférő testvérek. Ez a magyarázata annak, hogy lényegében sose felejtjük el egymást, de úgy érzem, semmi több. Már verekedni sem tudnánk egymással. Különben, ebben a levélben nem szeretnék emlékezni, de félek, hogy ez elkerülhetetlen lesz. Pusztán azért, mert akkor nem tudnék mit írni. Hidd el! Tegnap délután fél ötkor már úgy érezte, ideje az indulásnak. Az ablakból, a hársfák fölött az iskola felé pillantott, végigsimított a zakója vonalán, nadrágjának élén, bezárta a szobát, majd a csíkos futószőnyeggel borított lépcsőkön elindult lefelé. A lift előtt egy pillanatra megállt, de ezúttal sem tudta meggyőzni önmagát; sosem szerette a lifteket. Ügy gondolta, hogy a kávéházban még egy pohár italt elfogyaszt, az időből futja, az iskola mindössze öt percnyire van a szállótól. Az egyik hortenzia tövéből ismerős arc villantotta feléje nagy, tejfehér lapátfogait. Vigasztalóan kellemes melegség áramlott szét azonnal a testében. A legalsó lépcsőfokokról már felszabadultan, könnyedén szökdelt le. — Akantisz! Öregem! Ez nem igaz! — De igaz. — Fellépés? — Lelépés. — Csak nem? — No, ne ijedj meg, öreg fiú! Csak két hétre kölcsönöztek le bennünket ide. Festik a Peruggiát.
