Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Bereck József: Valahol a második emeleten

A fekete, göndörhajú fiú lustán vigyorgott. Kényelmes mozdulatlanságán egy szemer- nyit sem változtatott, amióta megpillantotta, csak a szeme villanyozódott föl. Sok nagy foga miatt az ajkát sosem tudta teljesen összezárni. Sovány, kényelmesen elterülő testét a szűk, cifra mintás trikó és a farmernadrág még törékenyebbé, vékonyabbá tette. Száraz, hosszú ujjaival öntudatlanul dobolt az öblös fotel karjának feszes bőrén.

— És te, Tomi? — kérdezte mintegy észbe kapva. — Te mit csinálsz itt? Az anyád után voltál? Ülj le! — mutatott a másik fotelre.

— Nem. Érettségi találkozó.

— Nocsak! Még gimnáziumba is jártál? Egy ilyen őstehetség. Hogy mik vannak! — vihogott Akantisz. Aztán komolyra fogta a hangját: — Hány éves?

— Tizenkettő.

— Miért éppen tizenkettő?

— Mit tudom én. Akkor így egyeztünk meg.

— Nem féltetek, hogy ennyi idő alatt elfelejtitek egymást? Persze, különleges osztály voltatok, mi?!

Bólintott. Akkor talán úgy érezték, minden osztály úgy érezte. Persze miért lettek volna különleges osztály? Mert diliházba juttatták a Zeuszt? Mert egyszer csúcsforgalmat idéztek elő a kórházban? A patonyi réteken nyári brigád közben teleszlopál- ták magukat egy határi kútból, s az eredmény: kollektív mérgezés, gyomormosás, röhej a kórházban.

— Tudod-e, hogy meghalt az öreg Tölgyessy? — szólalt meg elgondolkozva Akantisz. — Tegnap kint jártam a temetőben. Első utam mindenhol a temetőbe vezet, és mindjárt az ő sírját pillantottam meg. Öreg volt már, nem tudta átvészelni a tavaszt. Pedig meg akartam látogatni. Tomi, utálatos dolog, hogy minden emberi vágy mögött ott ólálkodik a temető.

— Jő zenészt csinált belőled, Dodó. Azt hiszem, jó zenészt.

— Ha te akkor nem rázol át állandóan, ha nem kötözöd be a kezedet azzal a hülye fáslival, akkor lehet, hogy ma te iis zenész vagy.

— Lehet — válaszolta eltűnődve. Aztán az órájára pillantott, és felpattant a fotelból.

— Már mennem kell!

— Hétkor kezdünk. Remélem, látlak még — mondta Akantisz.

— Hát persze. Itt lesz a vacsora. Legalábbis a meghívó szerint.

— Akkor oké! Este majd találkozunk.

— Jó. Szevasz.

— Szevasz.

Jókedvűen hagyta el a szállót. Örült a zenésszel való találkozásnak. Még az alapiskolából megosztott zeneórára jártak a karnagyhoz, de ő keveset gyakorolt, és kénytelen volt mindenféle trükkökkel átrázni a jóhiszemű mestert. Akantisz konzervatóriumba ment, majd együttest alakított. Amióta fölfedezte a Peruggiában, gyakran találkoznak. Lám, a véletlen itt is összehozta vele. Határozottan örül ennek a bolond véletlennek. Valahogy megnyugtatta a zenész jelenléte ebben az emlékké zsugorodott kisvárosban.

Magabiztosan vágott át a városháza előtti téren, majd az öreg Alma Mater felé vette lépteit. A Zöldfasorból egy öntözőautó fordult a térre, a nap lebukni készült a járásbíróság épületének kupolája mögé, az állomásról tolató mozdonyok dohogása hallatszott. Már messziről észrevette az iskola előtt veszteglő néhány autót. Emlékszik, határozottan örült neki, hogy amikor elindult a szállodából, véletlenül sem gondolt arra, hogy kocsival menjen.

Tulajdonképpen már azt is megbántam, hogy egyáltalán nekifogtam ennek a levélnek. Az elején azt hittem, beszélgetni van kedvem, de úgy látszik, nincs. Meg aztán minek lenne. Aludni se akarok, fáradt se vagyok, s talán az előbb is hazudtam, amikor azt írtam, hogy kurva egyedül érzem magamat. Nem. Szomorú se vagyok. A borom is elfogyott.

Ekkor jutott eszébe, hogy megérkezésekor a portás vitrinjében a cigik, csokoládék és bonbonok mellett bort is látott. Letelefonált. Az altiszt hangján érezni lehetett, hogy szunyókált. De nem telt el még három perc sem, amikor már az ajtón kopogta