Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Bereck József: Valahol a második emeleten

— Sajnos, nincs üres szobánk, művész úr — mondta, az utolsó szavak kiejtésénél mindent kockára téve. — Turistaszezon van, kérem. Estére egy bolgár és egy lengyel turnust várunk. Ha két héttel ezelőtt tetszett volna foglalni...

— Az utolsó szobáig, ágyig sosem szabad kiadni egy szállót.

— Igen, művész úr, de nekünk maximálisan ki kell használnunk a főszezont. Ősszel már csak az olasz vadászok jönnek, télen meg elvétve valaki.

— No, nem baj — mondta megjátszotton kelletlen belenyugvással, s az eredmény nem is maradt el.

— Haaaa jól meggondolom, egy lehetőség azért lenne, egy szobát valahogyan fel tudnék szabadítani... Egy pillanat, művész úr! — mondta fontoskodva az ősz ember, aztán elkacsázott a magas pult mögötti folyosón.

A szálló halijában néhány elburjánzott hortenzia, a kávéházban néhány dél óta ottmaradt vendég, a lefüggönyzött nagy ablakokon túl a szép park, szűknadrágos tinédzserlányok, fagylalt és szökőkút.

— Megoldottam, művész úr! — mondta az altiszt, miután sebbel-lobbal visszaérkezett. Leakasztott egy kulcsot a többi közül, idomtalan, 13-as számot viselő parafakörte fityegett rajta.

— Ugye, nem babonás! — mondta kedélyesen nevetve. — A harmadikon, kétágyas, az ablaka a parkra néz. Megfelel?

Csak rábólintott az altiszt számító kérdésére. Forgatta kezében a kulcs idomtalanul nagy fityegőjét, s várta, hogy a férfi elkészüljön a bejegyzéssel.

Az altiszt hirtelen abbahagyta az írást, homlokára tolta a szemüvegét:

— Ugyan, művész úr, a Két hét nyár tévésorozatból olyan ismerős? Képzelje, itt töröm az agyamat már tíz perce, és csak most jöttem rá — mondta lelkesen. — Ugye, eltaláltam?

— Biztosan összetéveszt valakivel — válaszolta kapásból. — Hiszen én itt születtem a járásban. Sokszor megfordultam már ebben a szállóban.

Az ősz férfi nem tudta palástolni csalódottságát.

— De a Két hét nyár, az igaz, ugye? — mondta szinte könyörögve. — Kérem, én minden csütörtökön felcserélem az esti szolgálatomat. Még minden folytatását láttam ...

— Nagyon sajnálom — mondta, és rugalmas léptekkel indult föl az emeleti lépcsőkön.

Félemeleten rájött, hogy cigarettát is akart venni. Visszament. A portás a személyazonosságiját tanulmányozta. Amikor észrevette őt, megzavarodott, el akarta rejteni az igazolványt:

— Hehe ..., tudtam ám mindjárt, hogy csak tréfál a művész úr. A Szászinak olyan a szeme, mint a sasé! Deee, ha nem akarja, nem mondom el senkinek sem, hogy itt van — mondta feloldódva, bizalmaskodóra fogva a hangját. — Tegyen föl talán egy sötét szemüveget!

Fáradtan leintette az öreg tanácsát, és kért egy doboz Marlborót. Az ősz altiszt komollyá merevedve köszönte meg a borravalót.

Összerezzent. Az ágy eresztékei nyikorogni kezdtek: a nő dobott egyet magán, hátára feküdt, kezével olyan mozdulatot tett, mintha a takarót akarná magára húzni, aztán lemondott róla: vékony, keskeny keze szelíden a teste mellé hullott. A férfi óvatosan leereszkedett az ágy szélére, akaratlanul is vigyázó mozdulatokkal, figyelmesen, mintha az ágyban egy gyermek feküdne, aki, ha óvatlanul felébresztik, minden bizonnyal sírni kezd. Védekezni akart az érzés ellen, de a nő közvetlen közelében furcsa gyengédség lett úrrá rajta. Könnyű, vigyázó kézzel elsimította a paplan ráncait, sarkainál fogva feszesebbre húzta a vánkost. Egy kicsit szerencsétlennek érezte magát, mert mást nem tehetett az alvó nő érdekében. Tehetetlensége tétován lebegett a békésen alvó nő fölött, akinek az arca — mint valami nagy elfeledkezésben — kitisztult, az ajka kissé szétnyílt, s szája szögletében egy parányi meleg nyálcsepp villant meg.

Felállt, az asztalhoz lépett, és rágyújtott egy cigarettára. Az asztalon a megírt levél lapjai hevertek. Furcsa, de a levél egyetlen mondatára sem tudott teljesen visszaemlékezni. Egy kicsit törte a fejét, de nem ment. Csaknem érdeklődéssel ült le az asztalhoz.