Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Bereck József: Valahol a második emeleten

a vánkoson. A nő hason feküdt, a paplan engedelmesen követte testének vonalait. Még mindig a küszöbön állva, felkattintotta a fürdőszoba villanyát. A parányi helyiségben szétömlő erős fény élesen verődött vissza a vajszínű csempékről, a tükör villanő lapjáról, a nikkelezett vízcsapokról. Egy pillanatra határozott undort érzett a fürdéssel szemben, aztán ugyanolyan gyorsan legyőzte magában az ellenkezést, gyorsan, minden további gondolkozás nélkül meztelenre vetkőzött ős a zuhany szórófeje alá állt. Meleg vagy inkább langyos vízre vágyott, de némi hurutos prüszkölés után dermesztően hideg tört elő a zuhanyból. Néhány másodperc alatt azonban hozzáhűlt a teste. Energikus mozdulatokkal dörzsölte karjának izmait, törzsét és combját. Az erős vlzsugár zuhatagában úgy érezte, hogy énekelnie kell. El-elakadó hangon egy régi ütemes dalba kezdett, de az alvó nőre gondolva, lehalkította a hangját: befelé énekelt tovább. Fejét, arcát szembefordította a víz sugarával; mintha fürge, ügyes ujjakkal masszírozta volna valaki az arcát, egészen elernyedt belé. Szétnyitotta az ajkát: a víz a szájába zuhogott. Valamikor szerette a csalóközi vizet, minden más vizet furcsa ízűnek, élvezhetetlennek tartott. A torkán leszivárgó néhány kortyot azonban kelletlenül nyelte le. Eszébe jutott a régi mondóka: Báron, Bősön, Bodakon, golyva terem a nyakon... A víztől. Persze, a víztől. Valami hiányzik a csallóközi vízből. Elzárta a csapot. A szájában maradt vizet a tükörre spriccelte. Megrázta magát, mint egy ázott komondor, aztán kilépett a tusoló alól. Bekapcsolta a tükör fölötti villanyszárítót. A nyaka már csaknem megmerevedett, de a szárító spiráljai csak nem akartak fölizzani. Bosszúsan mordult egyet, és szárazra dörzsölte a törülközővel magát. Az egyik sarkában piros cérnával egy szám és a szálló neve volt kivarrva.

Visszament a szobába. Tanácstalanul álldogált a szoba közepén. Hirtelen úgy érezte, hogy az utóbbi hetek legnagyobb baklövését követte el, mikor eljött a találkozóra, így, utólag, persze könnyű okosnak lenni. Amikor az anyja elküldte utána Pozsonyba a meghívót, önkéntelenül leellenőrizte az éveket, stimmelt, kellemes érzés lett úrrá rajta, visszaidézte a tizenkét évvel azelőtti arcokat, külön-külön mindegyikét, pedig néhányukkal már találkozott azóta: Lőrinccel vagy két éve, a nagyállomáson, éjfélkor, félig kiitt söröskorsók álltak előtte, azt mondta, már fél éve börtönőr ... Egri Marival is gyakran, mindig az utcán, közgazdaságit végzett, számítógépeket programoz, meg még összefutott néhányukkal. Az első percek őszinte örömét azon'ban hamarosan bosszúság váltotta fel: forgatta ujjai között a meghívót, s habár védekezni akart a felismerés ellen, valami lemondás érződött ki a levélből, a szokásos szöveg mögül, valami kis fullánk, valami olyasmi, Tomi, mi megtettük a kötelességünket, szeretettel várunk, feltétlenül számítunk részvételedre, de tudjuk, hogy nagyon elfoglalt ember vagy, igen, sztár, le se fütyülsz bennünket... Azt sem írták meg, mennyivel kell előre beszállni. Ügy érezte, önkényesen törölték a listáról. Elszomorodott: így lesz vége a világnak. Hát nem! Másnap válaszolt Tóth Marinak, jelezte, hogy föltétlenül ott lesz a találkozón. A pénz is eszébe jutott: ötszáz koronát küldött táviratilag a címére.

Az ajtóhoz lépett, és lekattintotta a villanyt. A kinti és benti világosság — mint valami közlekedőedényben — lassan kiegyenlítődött: lazítottak tartásukon a tárgyak, puhábbá váltak a szoba sarkai, az éjjeliszekrény, a szekrény, az asztal és az ágy körvonalai. A finom szürkeségben elviselhetőbbnek találta saját tehetetlenségét, tanácstalanságát is.

A vezetékes rádióhoz lépett. Az alvó nő ágya fölött függött a falon. Csak egy parányit csavarintva a gombon, óvatosan bekapcsolta: ... hallják Juliette Greco előadásában. A sanzon hajszálvékonyan szivárgott elő a rádió kis szürke dobozából.

Amikor tegnap délután megérkezett és a kórház előtt rátért a városka főutcájára, az első gondolata az volt, hogy mindjárt az iskolához megy, de aztán meggondolta, mert eszébe jutott, hogy a volt osztályuk ablakaiból pontosan az iskola bejárata elé látni, s esetleg ott már van valaki. Bekanyarodott a Vámbéry utcába, a Bicskadobáló előtt gondolkozott egy pillanatig, hogy megálljon-e, aztán a stadiont megkerülve, a szállóhoz hajtott. A szálló melletti parkban fiatal lányok nagy meggyőződéssel nyalták a fagylaltot.

Az altiszt azonnal megsejtette benne az idegent. Ősz pillájú, fürkésző tekintete mintha azt mondta volna, az Istenit, én pedig ezt az embert valahonnan ismerem, csak tudnám, hogy honnan. A bizonytalanság még akkor is ott vibrált a tekintetében, amikor sajnálkozva széttárta a kezét:

•