Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Sas Andor: Madách és Hegel

részleges, azt közvetetten kapcsolatba hozza az egyetemessel s kutatja, hogy az ember világ fényeinek látszólagos chaoszán át miként tör napfényre diadalmas következetességgel egy végső elv szervező hatalma.

Madách és Hegel egyaránt az emberélet, a világtörténeti fejlődés átfogására törekvő szellemek társaságába tartoznak. Madách koncepciója egyetemesebb, Hegelé tudományosabb. Amaz visszamegy a kezdőpontra s a végcélt keresi a történeti fejlődésben, emez ott kezdi az áttekintést, amidőn már megszerveződtek az emberi közösségek s a saját korával végzi. Hegel a történelem lényegét az államrend, a vallási és a metafizikai felfogás elemzése útján keresi, Madách, mint költő, szemléletes módon törekszik ugyanarra: a vezető eszméket a társadalom drámai válságain át szemlélteti. Mélységes élményeket objektivál mindakettő, Hegel fogalmi rendszerezésben, Madách szívén és képzeletén át. Nézzünk már most néhány pontot, hol gondolkodásuk párhuzamossága szembe tűnik.

Kezdjük azon, amit Az Ember Tragédiájának XI. színében a művelődés legelejéről mond Madách. Adám az űrben tett útról a kihűlt földre térve felszólítja Lucifert:

Oda vezess, hol pálmafák virulnak,

A napnak, illatoknak szép hónába,

Holott az ember lelke, erejének Öntudatára fejlődött egészen.1

A nap hóna: ez a távoli kelet, az emberi ősműveltségnek hagyományos, majd a XIX. század elején fellendülő orientalisztika útján tudományos eszközökkel is igazolni próbált anyaföldje. Hegel a keletet Madách-csal egyező módon a fizikai nap és a belső nap: az öntudat szülőhelyének mondja. A napkelet és az értelem felderengése jelképes kapcsolatban fordul elő a Vorlesungen2 világtörténeti áttekintésének vezetésében. Ádám a kultúra bölcsőjét ugyanott keresi, ahol a német romantika útjain Hegel. ,Die Geschichte — olvassuk nála — hat einen bestimmten Osten und das ist Asien’. ,Da geht der Mensch dann aus tatlosem Beschauen zűr Tätigkeit heraus und hat am Abend ein Gebäude erbaut, das er aus seiner inneren Sonne bildete’. ,Hier geht die äusserliche physische Sonne auf ...: dafür steigt aber hier die innere Sonne des Selbstbewusstseins auf, die einen höheren Glanz verbreitet’ (153 — 4. 1.)*

A derengő tudatnak, mely az embert a történetnélküliségből, a természeti lét homályából kiemeli — mi a hivatása a történelem folyamán? Miután felfakadt, mint szuny- nyadó rügyből a virág, mire használja a saját fényét, mit tudatosítson, mint legméltőbb tartalmat, mit tartson a saját feladatáról? E kérdések kapcsán kitűnik, hogy Az Ember Tragédiájában az első három történeti jelenet dialektikájának egy eléggé jelentékeny motívuma a hegeli történetbölcselet vezéreszméjére emlékeztet. Arra a gondolatra, hogy a külső kényszernek alávetett anyaggal szemben a szellem ura önmagának, alapvonása a szabadság, szubstanciája nem kívüle helyezkedik el, hanem bensejében hordozza azt. A világtörténelem folyamán a szellem kilép a természeti kötöttségből, hivatására eszmél, az általános és az egyéni szabadság belátásának, majd megvalósításának útjára lép. Ezt a végső spekulatív belátást, amelyre a világtörténelmen tűnődő Hegel eljutott, ezt fejtegeti, példázza, erősíti sokféle úton és változatban. A tökélete1 E soroknál egy Heine-versre gondolhatunk, mely a tropikus keletet hasonló szavakkal és hangulattal festi (Friederike):

Komm mit nach Indien, dem Sonnenlande,

Wo Ambraliiten ihren Duft verbreiten.

— — wo die Palmen wehn . . .

2 Idézeteink a munka 1907-ben Reclamnál megjelent s F. Brunstädt gondozta kiadásának lapszámaira utalnak.

A történelemnek van egy bizonyos Keletje, és ez Ázsia. Ott az ember a tétlen vizsgálódástól a tevékenységig jutott el, és este egy építményt emelt, amit az ő saját napjából alkotott meg. Itt kel fel a külsődleges, a természeti nap . . azért támad fel aztán itt az öntudat belső napja, amely nagyobb fényt áraszt.